És mi jut eszükbe a gyakorló szülőknek, ha azt a kérdést hallják, hogy szerintük milyen a jó gyerek? Az, hogy engedelmes? Hogy jól tanul? Hogy önálló? Hogy segít otthon az Anyukájának, akár fiú-, akár lánygyerekről van szó? Hogy illedelmes? Stb., stb.?
Akkor hány különféle mítosz is szabályozza azt, hogy milyennek is kellene lennie egy "jó" gyereknek? És hol? Otthon? Az iskolában, az óvodában? Egy gyerekközösségben? Szegény gyerekek! Még meg sem születtek, és már mennyi mindennek kell(ene) megfelelniük!
Rászántam majdnem az egész hetet, hogy elrágódjak még egy kicsit a szavazás eredményein. Fontosnak tartom, hogy kicsit letisztuljon a kép, hogy mi az, amit joggal várhatunk el egy gyerektől, és mi az, amire egyszerűen csak annál a ténynél fogva képtelen, hogy ő egy gyerek. Bár már itt is meglehetősen bonyolult a képlet, hiszen ahány életkor, annyi fejlődési állomás, annyi képességszint. Olyan sokszor halljuk a kifejezést, hogy "életkori sajátosság". Csak sokszor nem tudjuk, hogy mi rejlik mögötte.
Éppen ezért a témában a további postokat annak szeretném szentelni, hogy a sztereotípiákban szereplő tulajdonságok mikortól, ill. milyen mértékben várhatóak el egy gyerektől, egyáltalán elvárhatóak-e. Nyilván a későbbiekben megadott korhatárok nem értelmezhetők egzakt választóvonalként két ok miatt sem:
- egyrészt, mert egyetlen tulajdonság kialakulása sem megy varázsütésre, minden fejlődés eredménye, azaz eltart egy darabig,
- másrészt elég nagyok az egyéni különbségek képességek, készségek, körülmények (ideértve a nevelési körülményeket, ezen belül minket szülőket is) terén.
És hogy miért tornázok ezen ennyit? Mert tapasztalatom szerint a szülők jó része sincs tisztában vele, hogy mik lehetnének a reális elvárásai a saját gyerekével szemben, és a gyereket a saját sztereotípiái után ítéli meg. Ha van is valami fogalmuk (ráérzésük) a szülőknek, hogy mik a realitások ezen a téren, akkor további kombinációk is előfordulhatnak:
1. csak az egyik szülő van ezzel tisztában, vagy érez rá, a másik szülő nem, így máris kész a nevelési konfliktus;
2. a környezet nincs tisztában vele, így ők csak a sztereotíp elvárások mentén ítélik meg a gyermeket.
Mindkét eset nagy gond, különösen a gyerek számára, mert csak kudarcélmény érheti olyasmi miatt, amire még nem is lehet képes, amit még nem is érthet. Véleményem szerint azonban egy szülő sok mindenre képes a gyermekéért, még arra is, hogy felülbírálja addigi álláspontját, és így ő maga változzon. (Ez is személyes tapasztalat.)
A nagyobbik gond a környezettel van, ideértve a nagyikat, nagynéniket, nagybácsikat, de az óvó- és tanító néniket, tanárokat is. Itt ugyanis az elkerülhetetlen konfliktus már kikerül a zárt családi közegből, így sokkal nagyobb nyilvánosságot is kap.
Gondolj csak bele! Olyan sok szó esik arról, hogy már a gyerekeink is frusztráltak, mert túl vannak terhelve, mert túl magasak az iskolai követelmények (ugye, már megint az életkori sajátosságok figyelmen kívül hagyása!). Ha ehhez jön még a gyerek sorozatos kudarcélménye, mert egyszerűen képtelen megfelelni a környezete által támasztott "egyenelvárásoknak", akkor ez a düh előbb-utóbb kitör. Attól függően persze, hogy otthon milyen konfliktuskezelési technikákat sajátított el a gyerek (pl. játék!), lehet a végeredmény szorongás, depresszió, de akár agresszió is - tanárverés, iskolai verekedés...
Nem állítom, hogy kizárólag az életkori sajátosságok figyelmen kívül hagyása okozza a manapság oly gyakori agresszív viselkedést, a képlet ettől bonyolultabb. Viszont szerintem ez is hozzájárul a jelenséghez. Éppen ezért nagy a felelősségünk mindnyájunknak, akik a gyerekeket neveljük - legyünk akár szülők, nagyszülők, tágabb család, vagy pedagógusok.
Úgyhogy én még egyszer feltenném a kérdést: biztos, hogy a gyerek csak egy kis felnőtt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése