És mi jut eszükbe a gyakorló szülőknek, ha azt a kérdést hallják, hogy szerintük milyen a jó gyerek? Az, hogy engedelmes? Hogy jól tanul? Hogy önálló? Hogy segít otthon az Anyukájának, akár fiú-, akár lánygyerekről van szó? Hogy illedelmes? Stb., stb.?
Akkor hány különféle mítosz is szabályozza azt, hogy milyennek is kellene lennie egy "jó" gyereknek? És hol? Otthon? Az iskolában, az óvodában? Egy gyerekközösségben? Szegény gyerekek! Még meg sem születtek, és már mennyi mindennek kell(ene) megfelelniük!
Mint az az előző postomban már megígértem, rugóznék még egy kicsit az engedelmesség témáján. Bennem ugyanis már így a harmadik gyermekemet nevelve felmerült a kérdés, hogy miért is jó az nekünk szülőknek, ha engedelmességre akarjuk szoktatni a gyerekeinket?
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de az abszolút engedelmesség számomra azt jelenti, hogy a gyerekre minden egyes alkalommal rákényszerítem az akaratomat, mert én jobban tudom, hogy mi a jó neki, ill. ha kell, ha nem korlátokat állítok fel neki. Persze ilyen vegytiszta formában nem létezik ez a fajta elvárás sem, de azok a szülők, akiknek ez az elsődleges elvárása a gyermekükkel szemben, azok jó eséllyel közelítenek a fent vázolt állapothoz.
Gyermeknevelési stílust választani mindenkinek szíve joga. Szerintem nincs is egyedül üdvözítő módszer, hiszen minden gyerek más, mindegyiknél másféle módon lehet ugyanazt, vagy inkább hasonló eredményt elérni. De a céloknak alapvetően egyezniük kell(ene).
Te milyen gyereket szeretnél nevelni? Mit szeretnél, milyen ember legyen belőle felnőtt korára?
Gondolom, a listán az elsők között szerepelnének a következő tulajdonságok:
- boldog
- egészséges
- elégedett
- önálló, stb.
Hosszú lehetne a felsorolás, most inkább csak azokra mentem, amik nagy eséllyel az élbolyban végeznének. Mindegyik, hangsúlyozom mindegyik fenti tulajdonság kialakításában, elérésében nagyon nagy szerepe van a nevelésnek, én most mégis csak egyet szeretnék közelebbről megvizsgálni.
Az önálló embert.
Az engedelmesség természetesen bizonyos esetekben elengedhetetlen. Ilyen pl., amikor a gyerek a cselekedetével magát, vagy mást (pl. a kistestvérét) veszélynek tenné ki, vagy olyan magatartást tanúsítana, ami a környezete számára teljességgel tolerálhatatlan. Ezeket az eseteket leszámítva azonban nem vagyok meggyőződve róla, hogy alapvető elvárásnak kellene lennie a feltétel nélküli, vagyis számomra már szélsőséges engedelmességnek.
A gyerek felfedező. Annak is kell lennie, máskülönben soha nem szerez tapasztalatokat a világról, soha nem lesz képes alkalmazkodni ahhoz, és éppen ezért soha nem lesz önálló. Miért? Mert ha a túlféltés nevében túlkorlátozzuk, nem kap lehetőséget erre a tapasztalatszerzésre, és sokszor minimális ismeretek hiányában fog kilépni felnőtt korában abból a védőburokból, amit szülői háznak hívnak.
A gyerek egész testével tanul. Ezért akar úgy felfedezni, hogy attól néha minden szülőnek feláll a hátán a szőr. A felfedezésre azonban, csakúgy, mint később a tanulásra, mindenkinek megvan a saját, egyéni módszere, helyesebben a különféle módszerek egyéni kombinációja. Ha az engedelmesség nevében csak egyféle utat hagyunk neki nyitva a megismerésre, akkor megvonjuk tőle a szabad kísérletezés, az önálló felfedezés, az önálló gondolkodás, a saját fantázia használatának lehetőségét.
A gyerek tanulási-fejlődési folyamataihoz hozzátartozik, hogy próbálgatja a határokat. A magáét is, meg a környezete tűrőképességéét is. Éppen ezért ellenszegül néha. (Kamaszgyerekes szülők, ugye tudjátok, miről beszélek???) Miért? Mert az ellenszegüléssel a saját, eltérő véleményét akarja érvényesíteni. Ez lesz számára az a gyakorló terep, ahol megtanulhatja, hogy
- legyen saját véleménye, legyenek saját gondolatai,
- vállalja is fel azokat,
- és nem mindegy, hogy hogyan próbálja meg érvényesíteni azokat (első lépések az asszertív magatartás megtanulása felé).
Ez azonban felvet egy másik problémát is. Még ha a szülők tisztában is vannak vele, hogy a köznyelvben engedetlenségnek nevezett jelenséget ne engedetlenségként, hanem önállósulási törekvésként értékeljék, és eszerint is kezeljék - mi van az iskolával?
Na, azt hiszem, most lesz szükségem minden diplomáciai érzékembe, hogy ne bánstak meg olyanokat, akik nem érdemlik, mert ez az igazi darázsfészek! Úgy gondolom, alapvetően inkább a rendszer, a poroszos típusú iskola hibája a dolog, hiszen ez kimondottan a tekintélyelvre alapoz. A gond ott kezdődik, hogy a pedagógusaink is ezen szocializálódtak, mert máshol ugye nem is tudtak. Akiben van annyi jó érzés, az hagy némi teret a gyerekek képességeinek, de sajnos van jó néhány, akinek ez eszébe sem jut: vagy azért, mert egyszerűen tényleg tekintélyelvű, vagy azért, mert már csömöre van a sok fölös tiszteletkörtől a saját munkája iránt.
Mindegy is az ok, a lényeg az, hogy a gyerek nem partner a kapcsolatban, és ami a lényeg lenne, a tanulásban, hanem legyőzendő ellenfél. Ilyenkor a tanár tekintélye a lényeges a folyamatban, nem pedig az, hogy a gyerek tanuljon, netán jól tanuljon, legfőképpen pedig nem az, hogy megtanuljon tanulni.
Még egyszer hangsúlyozom: akinek nem inge, ne vegye magára. Mindezeket azonban sajnos a tapasztalat mondatja velem. Van olyan gyerekem, akinek a tanára úgymond jegyzetet diktál, és kijelenti, hogy felejtsék is el a gyerekek a tankönyvet, mert ő azt fogja visszakérni, amit leadott - azt viszont szinte szó szerint. Az én olvasatomban ez kőkemény tekintélyelvűség, mert mindennek úgy kell lennie, ahogy a tanár akarja, még az önálló jegyzetelés, vagyis az anyag önálló feldolgozásának a szabadságát is elveszi a gyerektől - és itt az önállón van a hangsúly. Az, hogy szinte szó szerint ugyanúgy kell visszadni is az anyagot, az pedig számomra azt jelenti, hogy még az önálló gondolatalkotás lehetőségét is elvették a gyerektől.
Az elején azt mondtam, hogy alapvetően a poroszos iskolarendszert okolom ennek a problémának a meglétéért, ill. elburjánzásáért. De! - mert mindig van egy de - éppen ezen körülmények között hihetetlen sok múlik a pedagógus egyéniségén. Én azt gondolom, hogy való igaz, sok szempontból méltatlan a pedagógusok helyzete ma Magyarországon. De ha nem változtatnak ők maguk is, akkor az is marad. (Ezzel kapcsolatban vannak elképzeléseim, még érlelem őket, aztán majd közszemlére teszem. Remélem, tudok olyan megoldási javaslatot letenni az asztalra, ami minden résztvevő fél számára előnyös lehet.) Éppen ezért minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik ilyen körülmények között sem adták fel, és úgy próbálnak tanítani, hogy a gyerek számára érdekes, tehát kihívást jelentő legyen.
Csak azt szeretném egyszer megérni, hogy ezek a pedagógusok legyenek többen.
Kedves pedagógusok, segítetek ebben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése