2010. május 28., péntek

Életrevaló Gyerek Konferencia - beszámoló 2.

Ígéretemhez híven folytatom a 2010. május 22-i Életrevaló Gyerek Konferenciáról szóló beszámoló beszámolósorozatomat.



A konferencia időrendben második előadója dr. Ranschburg Jenő volt, akit szerintem senkinek sem kell külön bemutatni. Szerintem a legtöbbünknek még gyerekkorából is rémlik, hogy volt valaha egy Családi Kör cmíű műsor, amelynek "házi szakértőjeként" ismerte meg őt az ország. Mindazonáltal nem ez volt a legfőbb szakmai érdeme, hiszen rengeteg könyv, szakmai szimpozion, előadás, stb. szerzője, társszerzője, résztvevője, előadója volt már. Azóta már kaptam emailt a konferencia szervezőitől is, és ők is egyértelműen a konferencia legnagyobb sikerű előadásának tartják az övét. (Ezt én is visszaigazolhatom. Amikor a szervezők figyelmeztették dr. Ranschburg Jenőt, hogy lassan lejárt az előadásra szánható idő, és most már a közönség kérdéseinek kellene következnie, a közönség kiabált egy emberként, hogy hadd fejezze be a tanár úr, az sem baj, ha nem tudnak majd kérdezni.) Mindehhez persze kellett dr. Ranschburg Jenő kivételes egyénisége is: ugyanis nemcsak nagy tudásával, széles látókörével bűvölte el hallgatóságát. Az a közvetlenség, amivel beszélt, olyan érzést keltett bennem, mintha a kedves idős bácsival beszélgetnék a szomszédból. Mindehhez pedig társult egy olyan fokú lelkesedés a gyerekek iránt (ne tessék ezt félreérteni!!!), ami magával ragadó volt. De mi mást is várhatnánk egy olyan embertől, aki 50 évesen vált harmadszor is apává, amikor - saját bevallása szerint is - már egyértelműen a helyén tudta értékelni a dolgokat, tehát tudta, hogy mi a fontos az életben? Márpedig a gyerektől nincs fontosabb...

Most, ahogy átnézegetem a jegyzeteimet, rá kellett döbbennem, hogy három oldalt írtam tele, hiszen a Kapcsolati krízisek és azok hatása a gyerekre címmel tartott előadás kapcsán meglehetősen távoli(nak látszó) témaköröket is érintett a tanár úr, mint a pszichopata báj. De haladjunk sorjában!

Kapcsolati krízis és gyerek témájának összefüggésében hajlamosak vagyunk rögtön a válásra asszociálni. Dr. Ranschburg Jenő azonban azonnal feltette a kérdést, hogy vajon maga a válás, vagy inkább az azt megelőző diszharmonikus házasság van-e rosszabb hatással a gyerekre? Minden eddigi kutatási eredmény azt támasztja alá ugyanis, hogy attól, hogy a gyermek szülei elváltak, még lehet a gyermekből egészséges felnőtt, hiszen a gyerekek lelke hihetetlenül rugalmas. Nyilvánvaló, hogy nyomot fog hagyni bennük, de ez egyedül nem elég ok arra, hogy lelkileg megnyomorított felnőtt váljon belőlük. A kutatások arra is rávilágítottak, hogy az ilyenfajta kapcsolati válságok a lányokat általában jobban megviselik, de legalább ennyire függnek a hatások attól is, hogy a gyermek mennyi idős, amikor azok őt érik.

Meglepő volt számomra a tanár úrnak az a kijelentése, miszerint a legnagyobb baj a gyermek szempontjából akkor van, ha a válás még a gyermek születése előtt, vagyis magzat korában következik be. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis a gyerek bizony tudni, érezni fogja, hogy valami baj van. Egész egyszerűen azért, mert az anya a válás miatt maga is érzelmi válságban van, nem lehetetlen, hogy depressziós is, és ebbe az érzelmileg labilis állapotba érkezik bele a gyermek. Nem kevés anyuka "alapból" hajlamos a szülés utáni depresszióra, ami kifejezetten súlyos lehet, ha ezt megelőzi a válás felett érzett érzelmi kiüresedés is. Sokan sok helyen elmondták már, hogy mennyire fontos a gyermek egészséges fejlődése szempontjából az erős anya-gyerek kapcsolat, hiszen a szeretetet tanulni kell, és a gyermek első lehetősége ennek megtanulására az anyjával kiépített feltétel nélküli szeretet. A gyereknek éreznie kell a törődést, a szeretetet, mert ennek hiánya okozza majd a későbbi felnőttkori lelki problémákat, nem pedig maga a válás.

Ennek kapcsán a tanár úr kifejtette annak fontosságát is, hogy a gyerekek milyen fajta gondozást igényelnek aszerint, hogy milyen temperamentummal születnek. Sezrintem bármelyik szülő visszaigazolja nekem azt a tényt, hogy a gyermeke már babaként is külön egyéniség volt. Ez nem véletlen, hiszen a veleszületett temperamentum "üt ki" már ilyenkor is a gyermeken. A temperamentum szempontjából három nagyobb csoportba sorolhatjuk a babákat:

1. ingerkereső gyerekek - igen élénkek, ők azok, akiknek jár kezük-lábuk, minden hangra, fényre felfigyelnek, fejüket forgatják, keresik az ingerek forrását. Tipikusan ők azok a gyerekek, akiknek hiába teszik nyugodttá, csendessé a környezetüket, hiába sötétítenek el neki úgy, hogy egy fotonnyi fény sem szűrődik be a szobába, nem fognak elaludni. Ezeket a gyerekeket ugyanis az nyugtatja meg, ha van valami körülöttük, ami, ha éppenhogy is, de mozog, derengő fénnyel világít, alig hallhatóan zümmög, zenél, stb. A szeretetmegnyilvánulásokra is jól reagálnak, hiszen számukra azok is ingerek.

2. újdonságkerülő gyerekek - éppen az ingerkereső gyerekek ellentétei. Ők éppen, hogy nem keresik az ingereket, hiszen nagyon alacsony az ingerküszöbük. Ők az ún. érzékeny, szenzitív gyerekek, akiket a szüleik hajlamosak félénknek titulálni. Ez a viselkedés azonban ne tévesszen meg senkit, mert ezek a gyerekek nem félénkek, sőt, az érzékenység nem törvényszerűen, de sok esetben a tehetség jele. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nagyobb ingertömegben kicsit visszahúzódóbbak, mint a többi gyerek. Éppen ezért őket nem ajánlatos túlterhelni ingerekkel. Ezt figyelembe kell(ene) venni ezeknek a gyerekeknek a tanítása során is.

3. jól kezelhető gyerekek - ők azok a babák, akik úgy viselkednek, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva: esznek, isznak, alszanak, ahogy nőnek, és többet vannak ébren, akkor is jól eljátszanak magukban, nem nehéz lekötni őket. Azonban azok a szülők, akiknek ilyen jól kezelhető gyereke van, vigyázzanak! Éppen a gyerekek jól kezelhetőségében rejlik ugyanis annak a kockázata, hogy könnyű őket elhanyagolni. Ezek a gyerekek ugyanis, mivel jól tűrik környezetük szinte minden változását, nem is képesek kiállni magukért, vagyis már babaként sem fognak különösebben nagy sírást, később hisztit csapni, ha valami hiányérzetük van. Az ilyen gyerekek éppen ezért szintén nagyon igénylik a szülők odafordulását, odafigyelését.

Összefoglalva tehát bármelyik temperamentumtípusba is tartozik a babánk, mindenféleképpen igényli, hogy feltétel nélkül szeressük. Vagyis egy gyerek életében az a legnagyobb tragédia, ha a szülei, nevelői részéről hiányoznak a gondozói attitűd, az érzelmek.

A szerkesztő megjegyzése:

Tudom, úgy látszik, kicsit elkanyarodtunk a címben szereplő témától, de ez nem így van. Sajnos azonban a postnak is van egy egészséges terjedelme, amit már messze túlléptem, holott Ranschburg tanár úr előadásának még csak a harmadánál tartok... Éppen ezért a folytatást a következő bejegyzésben közlöm. Türelem, a végén minden összeáll!

1 megjegyzés:

  1. Szia,
    kíváncsian várom a folytatást! Nagyon szeretem Ranschburg Jenőt, szinte minden könyvét,cikkét olvastam. (és mindig csodálkozom azon, hogy nincs a kötelező irodalmak között egy könyve sem, pedig két pedagógiai szakot is végeztem)
    Vera

    VálaszTörlés