Vekerdy tanár úr a gyerekkori agresszió megértéséhez először is az agresszió rétegeit kezdte el felvázolni számunkra. A kudarcok kövezik ki alapvetően az agresszióhoz vezető utat, ezért nagyon kell vigyázni arra, hogy milyenféle kudarcoknak tesszük ki a gyereket. A kudarcok természetes kísérői az életnek, meg kell szoknia, hogy így működik a világ, sőt képesnek lennie arra is, hogy tanuljon ezekből. Az viszont korántsem mindegy, hogy ezeket a kudarcokat a próbálkozások közben éli meg a gyerek, vagy egyszerűen csak lényének el nem fogadása miatt kényszerül szembenézni velük.
Vekerdy tanár úr éppen ennek mentén kezdte el a kudarcrétegek ábrázolását: a legnagyobb, és kivédhetetlen kudarc a gyerek számára ugyanis az, amikor a gyerek még világra sem jött, de már elvárásokat támasztunk vele szemben. Nem szabad előképekkel fogadnunk a babát, hiszen ez súlyos megsértése az individuumának, az egyéniségének. Ha a baba már eleve úgy érkezik ebbe a világba, hogy nem őt magát szeretik, hanem egy ideált helyette, az frusztráló környezetet teremt a számára. Ha ehelyett egy elfogadó, szeretetteljes, odafigyelő környezet veszi körül a babát, akkor az garantálja számára, hogy kiegyensúlyozott legyen a fejlődése. Persze ezen felül is érik majd frusztrációk és kudarcok a gyereket, de az otthoni szeretetteljes és feltétel nélküli elfogadás olyan érzelmi hátországot teremt neki, amely segít neki az összes más kudarcot kezelni, feldolgozni. Ezzel szemben az ideál túlhangsúlyozása, a gyerek egyéniségét mellőző elvárások támasztása olyan mélyen gyökerező kudarcélményt jelent a gyereknek, ami idővel bizonyosan agresszióban csúcsosodik ki.
A gyermek fejlődésének vonalán továbbhaladva ismerkedhettünk meg a "kompetens csecsemő" fogalmával is. A csecsemők ugyanis sokkal több mindent tudnak felfogni és értelmezni is (bizonyos szintig) az őket körülvevő világból, mint ahogyan azt korábban feltételezték. Ráadásul mindezekre a környezeti ingerekre, hatásokra kompetens módon képesek is reagálni. Hiszen már a baba sírása sem ugyanolyan, ha magányos és Anyu után sír, mint hogyha éhes, vagy álmos, vagy a hasa fáj. Ezekre a megnyilvánulásaira azonban nekünk kell kompetensen reagálni, azaz fel kell tudnunk ismerni, hogy most foglalkozzunk vele, szoptassuk meg, ringassuk el, vagy simogassuk a hasát. Ugyanígy a baba a mi hangulatainkra, arckifejezéseinkre is tud reagálni, vagyis egy ilyen "közlési helyzetben" felismeri, hogy jókedvünkben vagyunk, vagy éppen szétvet a méreg, s ő maga is ennek megfelelően viselkedik: visszamosolyog, vagy pedig ijedten sírni kezd.
Ha jobban megnézzük, ez nem más, mint a baba-felnőtt között folyó kétirányú kommunikáció. Már ebben az életkorban is szüksége van a picinek arra, hogy a közlések kétirányúak legyenek. Biztosan mindenki fel tud idézni magában egy-egy olyan képet, amikor ő maga, vagy az Apuka kétségbe esve próbál rájönni, miért is üvölt a gyerek. Már mindent kipróbált, megetette, megitatta, pelenkát cserélt alatta, hasra fektette, hátára fordította, stb., de a gyerek egyre kétségbeesettebben sír, érezni rajta, hogy egyre jobban frusztrálódik. Egyszerűen azért, mert nem működik a kétirányú kommunikáció, azaz nem értik meg a felnőttek, hogy ő, a baba azért üvölt már legalább fél órája, mert a rugdalózó címkéje már teljesen kidörzsölte az érzékeny bőrét a nyakánál...
A kétirányú kommunikáció a gyerek számára nem csak babakorában, később is azt jelenti majd, hogy figyelmet kap, hogy a szeretett személy figyel rá. Alapvetően szükséges ebben a szituációban, hogy értsük is, mit akar a gyerek. Ennek tipikus példája Vekerdy tanár úr szerint az az Anyuka, aki az oviból éppen elhozza a gyereket, és a szakkönyvek szerint is ajánlott módon elkezdi faggatni a gyereket:
- Mesélj, mi volt ma az oviban?
És mi erre a válasz?
- Semmi!
Az Anyuka azonban jó szülő akar lenni, így nem elégszik meg a gyerek elutasításával, hanem tovább faggatózik, nehogy a gyerek azt higgye, az anyját nem is érdekli, mi történt vele. Erre persze egyre kurtább és dacosabb "Semmik" lesznek a válaszok, végül a gyerek egészen begubózik, vagy netán még kiabál is, és közli, hogy "hagyjál békén!", netán még hisztizni is elkezd... kész is az agresszív megnyilvánulás.
Anyuka ugyanis nem ismerte fel az első "Semmi"-nél, hogy a gyerek, aki egész nap azt várta, hogy Anyu végre érte jöjjön, és elvigye, most a kérdéseivel vissza akarja őt rángatni az oviba, pedig örül, hogy végre megszabadult onnan. Tehát való igaz, kell, hogy egy szülő érdeklődést mutasson a gyereke iránt, de csak akkor, ha az azt igényli, ill. abban a formában igényli! Itt a kisgyerek valószínűleg jobban örült volna, ha Anyuka inkább vele együtt játszik egyet, vagy közösen sétálnak, és úgy beszélgetnek mindarról, ami a gyereket éppen akkor érdekli.
Az agresszió második "támadáspontja" tehát a figyelmet érzékeltető kétirányú kommunikáció hiánya. Ha ugyanis a gyerek nem kapja meg saját maga kifejezésének ezt a lehetőségét, ill. általa a figyelmünket, az menthetetlenül agressziót vált ki belőle.
A következő postban folytatom az agressziót kiváltó okok, magatartásformák feltárását. Szó lesz a testmozgásról, a szabad játékról, a család szerkezetének átstrukturálódásáról, az iskolába lépésről, ill. a szülők állapotairól is.
Bizony a kétirányú kommunikáció jelentősége nagyon fontos az óvodáskorú gyermekeknél is. Azt is megérzik, mikor teszi fel a szülő a kérdését úgy, hogy arra választ is vár. A szülőnek pedig ismernie kell ahhoz gyermeke minden rezdülését, hogy tudja, mikor, milyen körülmények között kell azt a bizonyos mondatot feltennie ahhoz, hogy reális választ kapjon. Bizony, ha ez nem a megfelelő időben történik, akkor jön a gyermek részéről a dac, és a düh!
VálaszTörlésA beszélgetés, a közös hangnem megtalálása bizony a játék során tud legjobban érvényesülni. Nagyon szeretem, amikor a gyermekeim ilyen alkalmakkor őszintén megnyilvánulnak, nagyon aranyosak!:) Javaslom mindenkinek próbálja csak ki, sokkal többet meg fog tudni saját gyermekéről.