Most már azonban újból hadra fogható vagyok, tehát törlesztem az eddigi talán legnagyobb adósságomat, és befejezem végre dr. Vekerdy Tamás előadását az óvodai és iskolai agresszió témájában.
Már az eddigiekben is több rétegét különítettük el az agressziónak, amelyek mind-mind okai lehetnek az agresszív magatartás kialakulásának. Ezek a következők voltak:
- előképek a gyermekkel szemben
- kétiányú kommunikáció hiánya
- szabad mozgás hiánya, ill.
- a szabad játék közbeni belső képek készítésének hiánya.
Még három (ill. kis kiegészítéssel négy) okot kell körüljárnunk, hogy a kép teljes legyen.
Az első ezek közül a kistestvér érkezése a családba. Ki ne hallott volna már róla, hogy ez mennyire megrendíti az addigi egyke, első szülött világát? Magam is alátámaszthatom, hogy minden előkészítés, előzetes beszélgetés, várakozáskeltés, majd minden közös játék, a baba napirendjébe való bevonás, stb. mellett is nehéz feladatra vállalkozik az a szülő, aki kettő, vagy több gyerek felnevelése mellett dönt. Nem megoldhatatlan persze a feladat, de nem egyszerű. Ilyenkor ugyanis az addigi egyedüli gyerek, aki minden felnőtt családtagjának osztatlan figyelmét élvezte erősen mellőzve érezheti magát. (A lényeg itt a lehetőségen van, ami minden bizonnyal be is következik, ha a szülők nem figyelnek oda eléggé.) A mellőzöttség érzése természetes módon kötődik a gyerek agyában, érzéseiben a kistesóhoz, amely mellett persze ott a csalódottság is, hogy a kistesóval még játszani sem lehet (most még legalébbis), hiszen olyan kicsi, olyan törékeny, mindig alszik, stb. E két tényező, vagyis a mellőzöttség, és a csalódottság, máris elég ahhoz, hogy a gyerek becsapva érezze magát, és olyan mondatok hagyják el a száját, hogy: "Nem is kell nekem a kistesó!", vagy hogy "Vigyétek vissza a gólyának az öcsit/hugit, jobban megleszünk, ahogy eddig is voltunk!".
Az ilyen megnyilvánulások természetesek, bár a kialakulásukra sokkal kisebb az esély egy olyan családban, ahol továbbra is kap saját időt, odafigyelést az elsőszülött is. Ha mégis elhangzanak ilyen mondatok, akkor csak egyet nem szabad erre válaszolnia apunak/anyunak: "Szeretned kell a kistestvéredet!" Hogy is lehetne ilyet kérni? Próbáltunk már valaha parancsra szeretni?
Van azonban ennek a szerencsétlen mondatnak egy másik vetülete is. Olyan valaki iránt akarják ezzel a szülők kikényszeríteni a gyerek szeretét, akit már most utál, mert elvett tőle valami nagyon fontosat: a szülei figyelmét, amit a gyerek hajlamos a szeretetükkel azonosítani. Vagyis ez a szülői fegylemező mondat gyakorlatilag olaj a tűzre, amivel garantáltan kiváltják a gyerek agresszivitását a kistestvérével szemben.
Újabb fontos lépcső a gyermek fejlődésében az iskolába lépés időszaka. Hihetetlenül frusztráló élmény lehet ez egy gyerek számára. Nem szükségszerűen az, de sok gyereknél ez a valóság. Miért?
Az iskolába lépő gyerekek között rettentően nagyok lehetnek, de bizonyosan elég nagyok a képességbeli különbségek. Ez sok gyereknél annyit jelent, hogy az iskolai elvárások nem felelnek meg a gyerek testi-pszichikus fejlettségének. (Megjegyzem, hogy is felelhetnének meg, amikor az első osztályba szeptemberben nem iskolás megy, hanem óvodás?) Ez persze a szüleinek, vagy a kedvelt, szimpatikus tanító néninek megfelelni vágyó gyerek számára kudarcot jelent. A sorozatos kudarcok szorongássá válnak, ami az agresszió melegágya.
Nekünk, szülőknek is tudomásul kell vennünk, hogy a készségeket csak évek alatt lehet megtanulni. Ne legyenek hát irreális elvárásaink a gyerekkel szemben! Ugyanez áll persze a tanítónőkre is, akiknek persze nehéz a dolguk, mert egyáltalán nem biztos, hogy van elég lehetőségük a gyerekek egyéni különbségeinek a kiegyenlítésére. Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy legalább a szülői támogatást megkapja a gyerek, mert az iskolait nem biztos, hogy megkapja.
Az egyéni képességek közti jelentős eltérés persze felvet egy másik kérdést is. Az intelligencia szerepét az iskolai oktatásban. Durva felosztásban az értelmi intelligencia ugyanis két nagyobb típusra bontható: a szóbeli intelligenciára, ill. a cselekvéses intelligenciára. A gyerekek ösztönösen ez utóbbiban a jobbak. Az iskola viszont nyilvánvalóan az előbbit díjazza. Kész a konfliktushelyzet.
Különösen igaz ez a kreatív emberekre, akiknek az agressziós feszültsége eleve magasabb. Bármilyen meglepő ugyanis, éppen ez az agressziós feszültség adja ezeknek a gyerekeknek a legfőbb motivációt a kreativitáshoz.
A kreatív gondolkodású gyerekeket azonban más irányból is "bünteti" a magyar iskolarendszer (remélhetőleg a a tanáraik nem): ez pedig a gonsolkodásmódjuk. A kreatív gyerek ugyanis divergensen, széttartóan gondolkodik, vagyis egy problémáról több minden jut eszébe, több különféle területre vetíti ki azt, és éppen ez ad neki lehetőséget arra, hogy egészen új perspektívákból lásson rá egy-egy problémára, és keressen-találjon rá megoldásokat is. Ezek lesznek aztán azok a szokatlan gondolattársításon alapuló megoldások, amelyek miatt eredetinek érezzük a probléma megoldását. Ilyen az, amikor pl. egy gyerek nem a tankönyv szerinti módon oldja meg az egyenletet, hanem valami egészen más levezetést talál. Az eredmény persze jó, de általában akkor szokott jönni a megjegyzés, hogy "Ez így jó, de nem ezt tanultuk, miért nem úgy csinálod?" A rendszeresen "visszanyesett" kreativitás aztán depresszióba is torkollhat, ami szintén agressziós tünet. A depresszió ugyanis befelé fordított agresszió.
Legvégére hagytam a talán legfontosabbat, de a legkevésbé feltűnő okot: a szülők állapotait. Leírva természetesnek hat, hogy a szülők állapotai hatnak a gyerekre. Ezzel mindenki tisztában. Mégis, valahogy ezt vagyunk képesek a legkevésbé befolyásolni, vagy legalábbis ezt akarjuk a legkevésbé befolyásolni. Pedig elég nyilvánvaló, hogy ha a szülők frusztráltak, akkor a gyerek is az lesz, ami agresszív kitörésekhez vezet egy idő után.
A legnyilvánvalóbb, egyidejűleg legextrémebb eset pedig az, amikor a szülő maga is agresszív. Ez, azt hiszem, nem is igényel további magyarázatot. Azonban még ezt a terhet is lehet oldani, akárcsak az előzőt. Súlyosabb esetben pszichológus bevonása is indokolt lehet, aki játék-, ill. ventillációs terápiával segíthet, de a legtöbbet ismét csak a szülők tehetik, ha érzelmi biztonságot adó együttlétekkel oldják ezt a fajta agressziós feszültséget.
Ezzel körbejártuk a gyerekkori agresszió szinjeit, rétegeit. Még egy dologról azonban szeretnék szót ejteni.
Az agresszió kapcsán szülői kérdés merült fel, hogy a gyerekek közti agressziótól hogyan lehet megvédeni a gyermekeinket, mit tehet egy szülő, hogy ne váljon áldozattá a gyermeke. Dr. Vekerdy Tamás egyetlen mondattal válaszolt: szilárd erkölcsi tartással rendelkező gyermekek nem lesznek áldozatok.
Én csak úgy csendben hozzáteszem, hogy agresszorok sem...
A következő postsorozatban F. Várkonyi Zsuzsa előadását ismertetem majd a gyermekkori szexuális nevelésről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése