2010. április 28., szerda

Színvonalas olvasnivaló lelőhelye: az internet

Éppen a minap keresett meg nagyon kedves soraival Tölgyesi Lívia. Ha megengeditek, idézek a leveléből:

Kedves Csilla!
Ne haragudjon, hogy ismeretlenül megkeresem, de olvastam az olvasóvá nevelés blogját, és oda nem tudtam sehogy sem bejelentkezni.
Írtam egy könyvet tavaly - gyermekregényt - kimondottan az olvasóvá nevelést célozva meg vele. Egyébként pedagógusként dolgoztam sokáig, most pedig sok szép rajzzal, kalanddal és humorral próbáltam meg elérni a gyerekek lelkéig. Sok jó visszajelzést kaptam, a könyvesboltokban is kapható könyvecskémre.
Tölgyesi Lívia: Matyesz és Lilla címmel jelent meg, többek között kiírtam hozzá egy irodalmi és rajzpályázatot is.
Remélem, hogy nem vette tolakodásnak jelentkezésemet, további szép napot kívánok, Tölgyesi Lívia


Kedves Lívia!

Messze nem vettem tolakodásnak a jelentkezésedet (utólagosan is szíves engedelmedet kérve, hogy tegezhesselek, nekem ez olyan női kommunikációs kényszer :) ), nagyon örülök neki, hogy valaki ilyen szinten is tenni akar azért, hogy a gyerekekkel megszerettesse az olvasást, mivel én személy szerint a XXI. század legnagyobb pedagógiai kihívásának tartom azt, hogy a gyerekeink egyrészt megfelelő szinten tanuljanak meg értő módon olvasni, másrészt, hogy olvasás közben megtanulják a rájuk zúduló információdömpinget megszűrni is. Mindez persze az olvasás szeretete nélkül teljesen lehetetlen.



A másik ok, amiért most szót ejtek az oldaladról, az az a számomra semmiképpen sem elhanyagolható szempont, hogy mindezt játékos formában, mesével teszed, lehetőséget adva ezzel szülőnek is, pedagógusnak is arra, hogy a gyerekekkel minőségi időt tölthessenek el. Igen, bizony a pedagógusok is az iskolában, a tanórán - minőségi időt!

Hogy hogyan lehet az iskolában minőségi időt eltölteni a gyerekekkel? Na, erre várom minden kedves Szülő, és legfőképpen Pedagógus véleményét, ötletét itt a blogban!

Tehát a heti kérdés: minőségi idő a gyerekekkel a suliban - hogyan?

Üdv és szép napot:

:) Csilla :)

U.I.: A könyvhöz kapcsolódó pályázatról itt tudhattok meg többet!

2010. április 27., kedd

Ami még eszembe jutott a nevelési stílusokról...

Legutóbbi (április 16-i), neveléssel kapcsolatos szösszenetem a különféle nevelési stílusokról szólt. Akkor játszottunk, egy kis teszt keretében, ha kíváncsi voltál rá, megtudhattad, hogy milyen, a pedagógia tudományos elvei szerint meghatározott nevelési stílusban nevelgeted csemetédet.

Erről pedig eszembe jutott valami... Méghozzá a következetesség.

Szerintem nem nagyon találni olyan pedagógiai, gyereknevelési szakkönyvet, amelyik ne azt írná, hogy a gyerekek nevelésében az egyik legfontosabb szempont a szeretet és a megértés mellett a következetes szülői magatartás. Sőt, ha jobban belegondolunk, valószínűleg a saját szüleinktől is ez volt az egyik legfontosabb nevelési tanács, hogy legyünk a gyerekeinkkel következetesek.

Ehhez képest engem mellbe vágott, amikor tavaly októberben részt vettem az Életrevaló Gyerek Konferencián (idén is lesz, nézd meg itt), ahol az egyik előadó F. Várkonyi Zsuzsa volt. Gondolom, a hölgy neve elég sokaknak ismerősen cseng, akinek meg nem, annak csak annyit mondok, hogy F. Várkonyi Zsuzsa az ország egyik legismertebb, és legsokoldalúbb pszichológusa, az egyik kutatási területe a gyereknevelés pszichológiája - nem mellesleg pedig ő a Gordon-féle kommunikáció hazai meghonosítója. A konferencián is éppen a gordoni kommunikációs elvekről adott elő, amikor az egyik mondatára felakadt a szemem. Ez pedig így hangzott:

"Felejtsd el a következetességet, úgysem tudsz következetes maradni."




F. Várkonyi Zsuzsa ugyanis azt mondja, hogy korunk rohanó tempója mellett annyi stressz ér minket felnőtteket, hogy mire estére eljutunk odáig, hogy élőben is tudjunk kommunikálni csemeténkkel, addigra olyan fáradtak, elnyűttek vagyunk, hogy bizony ez a hangulatunkon is meglátszik. Ingadozó hangulatállapotunkban pedig előfordul, hogy nem vagyunk képesek ragaszkodni a magunk által felállított nevelési szabályokhoz, és sokszor vagy engedünk a nyugalom érdekében, vagy pedig a kelleténél ingerültebben reagálunk. A lényeg, hogy bármelyik is fordul elő, a következetességünknek harangoztak. A kiváló pszichológus pedig még azt is mondja, hogy ez nem is feltétlenül baj: így ugyanis a gyerek is látja, hogy az élet nem fáklyás menet, hogy az egyik este ilyen, a másik este olyan hangulat, hozzáállás - természetes dolog.

Neked mi a tapasztalatod? Tényleg felejtsük el a következetességet a gyereknevelésben? Tényleg lehet a nevelésben Janus-arcú egy szülő?

2010. április 23., péntek

Április 22, április 23...valamiért fontos ez?

Kedves Olvasóm!

Két olyan nap következett most egymásra, amelyek külön-külön is remek alkalmat adnak a gyereknevelés bizonyos területeinek előtérbe helyezésére. Így egymás után pedig akár kedvező konstellációként is felfogható.

Az ismertebb dátum április 22, a Föld napja. Ebből az alkalomból ajánlom mindenki szíves figyelmébe Vidi Rita gondolatait, mert a gyerekek környezettudatosságra nevelése szempontjából is inspirálóak.



A kevésbé ismert dátum április 23 - a könyv napja. Ezen a napon halt meg William Shakespeare és Miguel de Cervantes, ezért esett az UNESCO választása 1995-ben éppen erre a napra. A nap célja, hogy újra felfedezzük az olvasás szépségét, és ösztönözzük is egymást az olvasásra. Éppen ezért íme, egy kis ízelítő az én kedvenc könyveimből:

- Bartos Erika: Anna,Peti,Gergő-sorozat
- Nyulász Péter: Zsubatta, Miazami
- Tímár Ádám - Mester Kata: Mindjárt éjfél
- Tótfalusi István: Meseország lakói
- és persze a magyar mondóka- és gyerekdalkincs.

Kivétel nélkül mindegyik alkalmas arra, hogy a gyerekből olvasót neveljünk. Elnézést, ha a felsorolásból kimaradtak volna még egyéb, szintén színvonalas gyerekirodalmi alkotások, de én itt csaka kedvenceimet soroltam fel.

Ti is soroljátok fel a Ti kedvenceiteket! Ajánljatok nekünk más, szintén nagyon jó könyveket, segtsünk egymásnak, hogy megtaláljuk a legjobb gyerekkönyveket!

Te melyik könyvet ajánlanád mondjuk egy óvónőnek, egy tanítónőnek, egy tanárnőnek, vagy akár egy szülőtársadnak, hogy megszerettesse a gyerekekkel az olvasást?

2010. április 16., péntek

Milyen a nevelési stílusod? - Játsszunk!

A gyerekekkel kapcsolatos mítoszokról, hiedelmekről írt sorozatom legutóbbi postja nyomán elkezdtem gondolkodni rajta, hogy ezek a hiedelmek, sztereotípiák vajon összefüggenek-e a nevelési stílussal.

Éppen ezért összállítottam egy rövid kis tesztet, amelyben kipróbálhatod, milyen a Te nevelési stílusod. Természetesen vegytisztán egyik nevelési stílus sem létezik, éppen ezért a teszt során kapott eredmény csak a Rád legjellemzőbb nevelési stílust adhatja meg, nem pedig pontos elemzés eredményét, tehát kezeld ennyi óvatossággal. Fogd fel ezt inkább játéknak, ami azonban csak úgy, mint a gyermekek játéka, értő figyelem mellett sokat elárulhat arról, aki játszik.

Jó szórakozást!

2010. április 10., szombat

Hiedelmek, mítoszok - gyerekeknek 4.

Lehet, hogy most valakit megleptem, de gondoljon csak bele minden leendő szülő: milyennek képzeli el majdani gyermekét, hogyan is képzeli el gyermeke viselkedését! Ugye, Nálatok is bejönnek a sztereotípiák? Ha kisfiú lesz, akkor eleven, örökmozgó, aki szereti a focit, és majd Apuval együtt fociznak a kertben/játszótéren, és aranyos kis vagány lesz belőle, aki azért imádja az Anyukáját is. Ha kislány lesz, akkor kis csinos, gyönyörű ruhácskákban illeg-billeg, örök cserfes, kedves, barátkozó, akivel jókat lehet majd sétálni, virágokat szedni, babázni, festeni, stb.

És mi jut eszükbe a gyakorló szülőknek, ha azt a kérdést hallják, hogy szerintük milyen a jó gyerek? Az, hogy engedelmes? Hogy jól tanul? Hogy önálló? Hogy segít otthon az Anyukájának, akár fiú-, akár lánygyerekről van szó? Hogy illedelmes? Stb., stb.?

Akkor hány különféle mítosz is szabályozza azt, hogy milyennek is kellene lennie egy "jó" gyereknek? És hol? Otthon? Az iskolában, az óvodában? Egy gyerekközösségben? Szegény gyerekek! Még meg sem születtek, és már mennyi mindennek kell(ene) megfelelniük!


Mint az az előző postomban már megígértem, rugóznék még egy kicsit az engedelmesség témáján. Bennem ugyanis már így a harmadik gyermekemet nevelve felmerült a kérdés, hogy miért is jó az nekünk szülőknek, ha engedelmességre akarjuk szoktatni a gyerekeinket?

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de az abszolút engedelmesség számomra azt jelenti, hogy a gyerekre minden egyes alkalommal rákényszerítem az akaratomat, mert én jobban tudom, hogy mi a jó neki, ill. ha kell, ha nem korlátokat állítok fel neki. Persze ilyen vegytiszta formában nem létezik ez a fajta elvárás sem, de azok a szülők, akiknek ez az elsődleges elvárása a gyermekükkel szemben, azok jó eséllyel közelítenek a fent vázolt állapothoz.

Gyermeknevelési stílust választani mindenkinek szíve joga. Szerintem nincs is egyedül üdvözítő módszer, hiszen minden gyerek más, mindegyiknél másféle módon lehet ugyanazt, vagy inkább hasonló eredményt elérni. De a céloknak alapvetően egyezniük kell(ene).

Te milyen gyereket szeretnél nevelni? Mit szeretnél, milyen ember legyen belőle felnőtt korára?

Gondolom, a listán az elsők között szerepelnének a következő tulajdonságok:

- boldog
- egészséges
- elégedett
- önálló, stb.

Hosszú lehetne a felsorolás, most inkább csak azokra mentem, amik nagy eséllyel az élbolyban végeznének. Mindegyik, hangsúlyozom mindegyik fenti tulajdonság kialakításában, elérésében nagyon nagy szerepe van a nevelésnek, én most mégis csak egyet szeretnék közelebbről megvizsgálni.

Az önálló embert.

Az engedelmesség természetesen bizonyos esetekben elengedhetetlen. Ilyen pl., amikor a gyerek a cselekedetével magát, vagy mást (pl. a kistestvérét) veszélynek tenné ki, vagy olyan magatartást tanúsítana, ami a környezete számára teljességgel tolerálhatatlan. Ezeket az eseteket leszámítva azonban nem vagyok meggyőződve róla, hogy alapvető elvárásnak kellene lennie a feltétel nélküli, vagyis számomra már szélsőséges engedelmességnek.

A gyerek felfedező. Annak is kell lennie, máskülönben soha nem szerez tapasztalatokat a világról, soha nem lesz képes alkalmazkodni ahhoz, és éppen ezért soha nem lesz önálló. Miért? Mert ha a túlféltés nevében túlkorlátozzuk, nem kap lehetőséget erre a tapasztalatszerzésre, és sokszor minimális ismeretek hiányában fog kilépni felnőtt korában abból a védőburokból, amit szülői háznak hívnak.

A gyerek egész testével tanul. Ezért akar úgy felfedezni, hogy attól néha minden szülőnek feláll a hátán a szőr. A felfedezésre azonban, csakúgy, mint később a tanulásra, mindenkinek megvan a saját, egyéni módszere, helyesebben a különféle módszerek egyéni kombinációja. Ha az engedelmesség nevében csak egyféle utat hagyunk neki nyitva a megismerésre, akkor megvonjuk tőle a szabad kísérletezés, az önálló felfedezés, az önálló gondolkodás, a saját fantázia használatának lehetőségét.

A gyerek tanulási-fejlődési folyamataihoz hozzátartozik, hogy próbálgatja a határokat. A magáét is, meg a környezete tűrőképességéét is. Éppen ezért ellenszegül néha. (Kamaszgyerekes szülők, ugye tudjátok, miről beszélek???) Miért? Mert az ellenszegüléssel a saját, eltérő véleményét akarja érvényesíteni. Ez lesz számára az a gyakorló terep, ahol megtanulhatja, hogy

- legyen saját véleménye, legyenek saját gondolatai,
- vállalja is fel azokat,
- és nem mindegy, hogy hogyan próbálja meg érvényesíteni azokat (első lépések az asszertív magatartás megtanulása felé).

Ez azonban felvet egy másik problémát is. Még ha a szülők tisztában is vannak vele, hogy a köznyelvben engedetlenségnek nevezett jelenséget ne engedetlenségként, hanem önállósulási törekvésként értékeljék, és eszerint is kezeljék - mi van az iskolával?

Na, azt hiszem, most lesz szükségem minden diplomáciai érzékembe, hogy ne bánstak meg olyanokat, akik nem érdemlik, mert ez az igazi darázsfészek! Úgy gondolom, alapvetően inkább a rendszer, a poroszos típusú iskola hibája a dolog, hiszen ez kimondottan a tekintélyelvre alapoz. A gond ott kezdődik, hogy a pedagógusaink is ezen szocializálódtak, mert máshol ugye nem is tudtak. Akiben van annyi jó érzés, az hagy némi teret a gyerekek képességeinek, de sajnos van jó néhány, akinek ez eszébe sem jut: vagy azért, mert egyszerűen tényleg tekintélyelvű, vagy azért, mert már csömöre van a sok fölös tiszteletkörtől a saját munkája iránt.



Mindegy is az ok, a lényeg az, hogy a gyerek nem partner a kapcsolatban, és ami a lényeg lenne, a tanulásban, hanem legyőzendő ellenfél. Ilyenkor a tanár tekintélye a lényeges a folyamatban, nem pedig az, hogy a gyerek tanuljon, netán jól tanuljon, legfőképpen pedig nem az, hogy megtanuljon tanulni.

Még egyszer hangsúlyozom: akinek nem inge, ne vegye magára. Mindezeket azonban sajnos a tapasztalat mondatja velem. Van olyan gyerekem, akinek a tanára úgymond jegyzetet diktál, és kijelenti, hogy felejtsék is el a gyerekek a tankönyvet, mert ő azt fogja visszakérni, amit leadott - azt viszont szinte szó szerint. Az én olvasatomban ez kőkemény tekintélyelvűség, mert mindennek úgy kell lennie, ahogy a tanár akarja, még az önálló jegyzetelés, vagyis az anyag önálló feldolgozásának a szabadságát is elveszi a gyerektől - és itt az önállón van a hangsúly. Az, hogy szinte szó szerint ugyanúgy kell visszadni is az anyagot, az pedig számomra azt jelenti, hogy még az önálló gondolatalkotás lehetőségét is elvették a gyerektől.

Az elején azt mondtam, hogy alapvetően a poroszos iskolarendszert okolom ennek a problémának a meglétéért, ill. elburjánzásáért. De! - mert mindig van egy de - éppen ezen körülmények között hihetetlen sok múlik a pedagógus egyéniségén. Én azt gondolom, hogy való igaz, sok szempontból méltatlan a pedagógusok helyzete ma Magyarországon. De ha nem változtatnak ők maguk is, akkor az is marad. (Ezzel kapcsolatban vannak elképzeléseim, még érlelem őket, aztán majd közszemlére teszem. Remélem, tudok olyan megoldási javaslatot letenni az asztalra, ami minden résztvevő fél számára előnyös lehet.) Éppen ezért minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik ilyen körülmények között sem adták fel, és úgy próbálnak tanítani, hogy a gyerek számára érdekes, tehát kihívást jelentő legyen.

Csak azt szeretném egyszer megérni, hogy ezek a pedagógusok legyenek többen.

Kedves pedagógusok, segítetek ebben?

2010. április 9., péntek

Hiedelmek, mítoszok - gyerekeknek 3.

Lehet, hogy most valakit megleptem, de gondoljon csak bele minden leendő szülő: milyennek képzeli el majdani gyermekét, hogyan is képzeli el gyermeke viselkedését! Ugye, Nálatok is bejönnek a sztereotípiák? Ha kisfiú lesz, akkor eleven, örökmozgó, aki szereti a focit, és majd Apuval együtt fociznak a kertben/játszótéren, és aranyos kis vagány lesz belőle, aki azért imádja az Anyukáját is. Ha kislány lesz, akkor kis csinos, gyönyörű ruhácskákban illeg-billeg, örök cserfes, kedves, barátkozó, akivel jókat lehet majd sétálni, virágokat szedni, babázni, festeni, stb.

És mi jut eszükbe a gyakorló szülőknek, ha azt a kérdést hallják, hogy szerintük milyen a jó gyerek? Az, hogy engedelmes? Hogy jól tanul? Hogy önálló? Hogy segít otthon az Anyukájának, akár fiú-, akár lánygyerekről van szó? Hogy illedelmes? Stb., stb.?

Akkor hány különféle mítosz is szabályozza azt, hogy milyennek is kellene lennie egy "jó" gyereknek? És hol? Otthon? Az iskolában, az óvodában? Egy gyerekközösségben? Szegény gyerekek! Még meg sem születtek, és már mennyi mindennek kell(ene) megfelelniük!


Kezdjük ott, hogy az egyik éllovas a szavazáson engedelmes, szófogadó, illedelmes legyen a gyerek. Nem tudom, ki hogy van vele, de saját megfigyeléseim szerint kezdetben egy gyerek soha nem azért nem fogad szót, mert minket akar bosszantani, hanem egyszerűen csak azért, mert kíváncsi. Egy gyerek örök felfedező, de különösen addig, amíg legalább a környező világot meg nem ismeri, és el nem igazodik benne. Ezért fog meg, rágmeg, nyal meg mindent, azt is amit nem kéne.

Nekünk, szülőknek ilyenkor persze az a dolgunk, hogy vigyázzunk a gyerekre, és felállítsuk neki a megfelelő tilalomfákat, hiszen ezek lesznek azok, amelyeknek mentén később majd tájékozódni tud, hogy mi az, ami veszélyes, mi az, ami még nem az, ill. hogyan nem az(!), valamint azt is kijelöljük számára, hogy mi az, ami még elfogadott a környezete megítélése szerint, és mi az, ami nem. (Ez utóbbinak értelemszerűen elsősorban a társas kapcsolatok fejlődésében lesz nagy szerepe.)

A szabad akarat korlátozása azonban nem tartozik egy kisgyerek kedvencei közé, így nem mindegy, hogy hogyan tesszük számára elfogadhatóvá a szituációt. Ő még nem fogja megérteni, ha arról tartunk neki litániát, hogy "De ez a Te érdeked, gyerekem!" Fordítsuk le neki "gyereknyelvre", hogy mit akarunk mondani! Sokszor mondták már, hogy le kell menni a gyerek szintjére - ami véleményem szerint kissé lekezelő megfogalmazás, bár van benne valami. Én inkább úgy fogalmazok: át kell venni a gyerek kommunikációs szintjét, ill. érteni kell, hogy milyen logikai következtetések levonására képes az adott életkorban, és ezek mentén kell elmagyarázni neki, hogy ezt most miért nem lehet.

Nekem a saját gyerekeimmel az az általános tapasztalatom, hogy ha elmagyarázom neki, hogy ezt most azért nem lehet, mert "Ha így teszel, akkor így elesel, és megütöd Magad, vagy itt így becsíped, és azért fog fájni, stb."

A magyarázat másik fele nálam a személtetés volt. Hogy miért? Mert egy kisgyerek az egész testével tanul, szerez tapasztalatokat, az ezen a módon szerzett ismeretek sokkal maradandóbbak és feldolgozhatóbbak számára. Éppen ezért, amikor az én legkisebbem pl. az ollóval kezdett el össze-vissza hadonászni, akkor megmutattam neki, hogy az ujjára, szemére vigyázzon, mert ha az ujja hegyét az olló élei között felejti, akkor az fáj - tehát fogtam két kisebb bambusznyársat (az akadt a kezembe), és olló módjára szétnyitottam, majd az ujját közé tettem, és óvatosan, lassan elkezdtem összezárni. Már az összecsukódás kezdetén érezte, hogy ez már jobban nyom, mint kellemes, pedig még fájni nem is fájt neki. Az ujját minden esetre elrántotta. Aztán még azt is megmutattam neki, hogy az ollónak is van hegye és éle, mint a késnek, és az ujját helyettesítendő először megszúrtam, majd felvágtam vele egy paradicsomot. Na, azóta is csak az olló "jó végét" hajlandó megfogni, a másik végét pedig mindenki szemétől távol tartja.



Az engedelmesség másik próbaköve a 2 éves kor körüli dackorszak. Nagyon nem szeretnék most itt belemenni, mert könyvtárnyi irodalma van (de később még esetleg megteszem). Elég annyi, hogy a kisgyerek ilyenkor sem azért engedetlen, vagy szófogadatlan, mert ezzel akarja bosszantani a környezetét, hanem azért, mert szorong. Bizony, a felfedezés, az önállósodás azzal is jár, hogy időnként fel kell adni a biztosat. Ez a biztonság eddig Anyu közelsége volt, de természetes életkori sajátosság, hogy ekkortájt a gyerek már látványosabban is kész leválni az anyjáról, hogy önállósulási törekvéseit erőteljesebben érvényesíti. Mindemellett persze szüksége van a biztonságot jelentő bázisra is, vagyis a szülő közelségére. Ez az ellentét azonban olyan konfliktust szül a gyerekben, ami szorongáshoz vezet, az pedig dühkitörésekben nyilvánul meg. Persze a gyerek temperamentumától erősen függ, hogy a dackorszakban mennyire lesz hisztis. De ezen minden kisgyerek átesik, a személyiségfejlődésének természetes velejárója. Eszerint is kell kezelni, tehát ne tessék "izomból lenyomni", letorkollni a gyereket. Ajánlom mindenki szíves figyelmébe Ovisvilág - Jusztina Hiszti-tanfolyamát, kimerítően tárgyalja a témát.

Arról persze már ne is beszéljünk, hogy az iskolába kerülés táján, tehát 6-7 éves korban jön a következő dackorszak, és van egy harmadik is: a tinikor látványos engedetlenségi "mozgalma". Nyilvánvaló dolog, hogy mindet másképpen kell kezelni, mert minden életkorban másra képes a gyerek, másféle gondolkodási-viselkedési sémák mentén dolgozza fel élete történéseit.

Az engedelmességnek azonban van egy másik aspektusa is, ami szerintem lényeges a gyerek későbbi önálló, felnőtt élete alakulásának szempontjából, de erről majd a következő postban írok.

Addig is marad a kérdés: Te is ezeket az indokokat látod a gyermeked "engedetlensége" mögött?

És a másik, a következő postot előrevetítő kérdés: biztos, hogy rossz, ha egy gyerek "engedetlen"? Minden körülmények között engedelmesnek kell lennie?

2010. április 4., vasárnap

Gyerekirodalmi Fesztivál, Gyerekkönyv-szavazás 2010 - ilyen is van?

Hát, bizony ilyen is van! Ráadásul Fesztiválból már a hatodik az idén!

Mivel Nyulász Péter blogjának rendszeres olvasója vagyok, eleget teszek az ott közzétett kérésnek, és terjesztem a hírt:

lesz Gyerekirodalmi Fesztivál és Vásár!

Bővebbet erről itt tudhatsz meg!



A másik fontos dolog azoknak, akik adnak arra, hogy igényes gyerekkönyvet adjon a gyereke kezébe, vagy ilyenből olvassa fel neki a mindennapi esti mesét: elindult a Tíz év ötven gyerekkönyve 2010 szavazás is az egyszervolt.hu-n! Részletek itt. Ha nem is akarsz szavazni, már akkor is megéri végigböngészni a szavazólistát, mert megtudhatod, hogy a gagyik tengerében bizony készül nem kevés színvonalas és új gyerekkönyv is. Válogass belőlük kedvedre!

A Fesztivál és a szavazás is nagyszerű hozzájárulás gyermekeink olvasóvá neveléséhez!

2010. április 3., szombat

Most találtam - pályázatok!

Éppen most, álmatlanságom okán bukkantam rá a Fővárosi Beszédjavító Intézet két pályázatára is, amelyeket kimondottan beszédterápiában részesülő gyermekek és fiatalok részére írtak ki.



A pályázatok "ihletője", mottóadója Kiss Ottó, illetve versei voltak, de ez persze messze nem jelenti azt, hogy kizárólag innen kellene az ihletet meríteni.

Az egyik pályázat az ifjú meseíróké, a másikban a fiatal rajzművészek próbálhatják ki magukat.

Mindkettő nagyszerű alkalom arra, hogy a gyerek játszhasson, kreatív lehessen, és kiélhesse a fantáziáját.

Jó játék a mese, a rajz - különösen, ha saját alkotásra ad alkalmat. A beszédterápiában részesülő gyerekek számára pedig különösen fontos, hiszen lehetőséget ad nekik, hogy más módon is kifejezhessék gondolataikat, így erősítve önbizalmukat a szóbeli kifejezéshez is.

Játsszon hát a gyerek, Te pedig kedves Anyu, Apu, vagy éppen Óvó néni, vagy Tanító néni, légy bátor - és legyél újra gyerek, merülj el Te is a gyerek mesevilágában!

Húsvéti játékok a családnak - a Twitteren

Kedves Olvasóim!



Rövid szösszenetek formájában tweet-sorozatot találtok a Twitteren! Keressétek a Jatekosneveles felhasználó tweetjeit a #jatekosneveles #husvetijatekok hashtag-ekkel!

Kellemes húsvétot, és jó játékot kívánok mindenkinek!

Üdv:

:) Csilla :)

2010. április 2., péntek

Hiedelmek, mítoszok - gyerekeknek 2.

Lehet, hogy most valakit megleptem, de gondoljon csak bele minden leendő szülő: milyennek képzeli el majdani gyermekét, hogyan is képzeli el gyermeke viselkedését! Ugye, Nálatok is bejönnek a sztereotípiák? Ha kisfiú lesz, akkor eleven, örökmozgó, aki szereti a focit, és majd Apuval együtt fociznak a kertben/játszótéren, és aranyos kis vagány lesz belőle, aki azért imádja az Anyukáját is. Ha kislány lesz, akkor kis csinos, gyönyörű ruhácskákban illeg-billeg, örök cserfes, kedves, barátkozó, akivel jókat lehet majd sétálni, virágokat szedni, babázni, festeni, stb.

És mi jut eszükbe a gyakorló szülőknek, ha azt a kérdést hallják, hogy szerintük milyen a jó gyerek? Az, hogy engedelmes? Hogy jól tanul? Hogy önálló? Hogy segít otthon az Anyukájának, akár fiú-, akár lánygyerekről van szó? Hogy illedelmes? Stb., stb.?

Akkor hány különféle mítosz is szabályozza azt, hogy milyennek is kellene lennie egy "jó" gyereknek? És hol? Otthon? Az iskolában, az óvodában? Egy gyerekközösségben? Szegény gyerekek! Még meg sem születtek, és már mennyi mindennek kell(ene) megfelelniük!


Rászántam majdnem az egész hetet, hogy elrágódjak még egy kicsit a szavazás eredményein. Fontosnak tartom, hogy kicsit letisztuljon a kép, hogy mi az, amit joggal várhatunk el egy gyerektől, és mi az, amire egyszerűen csak annál a ténynél fogva képtelen, hogy ő egy gyerek. Bár már itt is meglehetősen bonyolult a képlet, hiszen ahány életkor, annyi fejlődési állomás, annyi képességszint. Olyan sokszor halljuk a kifejezést, hogy "életkori sajátosság". Csak sokszor nem tudjuk, hogy mi rejlik mögötte.

Éppen ezért a témában a további postokat annak szeretném szentelni, hogy a sztereotípiákban szereplő tulajdonságok mikortól, ill. milyen mértékben várhatóak el egy gyerektől, egyáltalán elvárhatóak-e. Nyilván a későbbiekben megadott korhatárok nem értelmezhetők egzakt választóvonalként két ok miatt sem:
- egyrészt, mert egyetlen tulajdonság kialakulása sem megy varázsütésre, minden fejlődés eredménye, azaz eltart egy darabig,
- másrészt elég nagyok az egyéni különbségek képességek, készségek, körülmények (ideértve a nevelési körülményeket, ezen belül minket szülőket is) terén.

És hogy miért tornázok ezen ennyit? Mert tapasztalatom szerint a szülők jó része sincs tisztában vele, hogy mik lehetnének a reális elvárásai a saját gyerekével szemben, és a gyereket a saját sztereotípiái után ítéli meg. Ha van is valami fogalmuk (ráérzésük) a szülőknek, hogy mik a realitások ezen a téren, akkor további kombinációk is előfordulhatnak:

1. csak az egyik szülő van ezzel tisztában, vagy érez rá, a másik szülő nem, így máris kész a nevelési konfliktus;
2. a környezet nincs tisztában vele, így ők csak a sztereotíp elvárások mentén ítélik meg a gyermeket.

Mindkét eset nagy gond, különösen a gyerek számára, mert csak kudarcélmény érheti olyasmi miatt, amire még nem is lehet képes, amit még nem is érthet. Véleményem szerint azonban egy szülő sok mindenre képes a gyermekéért, még arra is, hogy felülbírálja addigi álláspontját, és így ő maga változzon. (Ez is személyes tapasztalat.)

A nagyobbik gond a környezettel van, ideértve a nagyikat, nagynéniket, nagybácsikat, de az óvó- és tanító néniket, tanárokat is. Itt ugyanis az elkerülhetetlen konfliktus már kikerül a zárt családi közegből, így sokkal nagyobb nyilvánosságot is kap.



Gondolj csak bele! Olyan sok szó esik arról, hogy már a gyerekeink is frusztráltak, mert túl vannak terhelve, mert túl magasak az iskolai követelmények (ugye, már megint az életkori sajátosságok figyelmen kívül hagyása!). Ha ehhez jön még a gyerek sorozatos kudarcélménye, mert egyszerűen képtelen megfelelni a környezete által támasztott "egyenelvárásoknak", akkor ez a düh előbb-utóbb kitör. Attól függően persze, hogy otthon milyen konfliktuskezelési technikákat sajátított el a gyerek (pl. játék!), lehet a végeredmény szorongás, depresszió, de akár agresszió is - tanárverés, iskolai verekedés...

Nem állítom, hogy kizárólag az életkori sajátosságok figyelmen kívül hagyása okozza a manapság oly gyakori agresszív viselkedést, a képlet ettől bonyolultabb. Viszont szerintem ez is hozzájárul a jelenséghez. Éppen ezért nagy a felelősségünk mindnyájunknak, akik a gyerekeket neveljük - legyünk akár szülők, nagyszülők, tágabb család, vagy pedagógusok.

Úgyhogy én még egyszer feltenném a kérdést: biztos, hogy a gyerek csak egy kis felnőtt?