2011. április 19., kedd

Az anyatigris harci himnusza


Biztos sokan hallottatok már Amy Chua-ról.

Neeem? De ha azt mondom, hogy ő az a kínai származású amerikai anyuka, aki követte az ő szülei szigorú, kínai hagyományokon alapuló gyereknevelési módszerét, és azt a saját két lányánál is alkalmazta?Aztán az egészről írt egy könyvet, Az anyatigris harci himnusza címmel. Na, kapott is érte hideget-meleget. De inkább hideget.

Ugyanis a hölgy a nyugati kultúrákban elfogadotthoz képest meglehetősen szigorú elvek mentén nevelte ma már felnőtt lányait. Se egy pizsiparty, se egy házibuli, se egy osztálykirándulás(!), se színjátszókör... Volt viszont napi hat-nyolc órában zongora- és hegedűgyakorlás, ill. tanulás orrvérzésig, mert csak az ötös volt az elfogadható jegy.

Mielőtt bárki is azt vágná Mrs. Chua fejéhez, hogy ősemberhez sem méltó az IQ-ja, sietek leszögezni, hogy a hölgy a Yale jogi karának professzora. Nevelési elveitől, családi értékeitől eltekintve teljesen amerikai. Ehhez képest értékeljük a művét.

És még egy adalék: nagyobbik lánya a New York Times hasábjain nyílt levélben mondott köszönetet anyjának azért, mert úgy nevelte, ahogy. A zúgolódókat meg azzal hűtötte le, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az anyja milyen ember is valójában. Ők csak a sárkányt látják benne, de nem ismerik a humorát, az egyéniségét, az érdeklődését.

A magam nyugatias gondolkodásmódjával próbálom megfejteni a dolgot, mert egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy mi is tanulhatunk Chua professzortól.

Igaz, szigorú szülő volt, és a szabályai nekünk merevek. Nem is kicsit. Mi elképzelni sem tudjuk, hogy egy gyereket nem engedünk a kortársai közé, max a suliban, és hogy ez akár még jó is lehet neki.

Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy szigorúbbak a szabályok, és sokkal teljesítményorientáltabb a nevelés, mint amit mi elfogadhatónak hiszünk. Amy Chua lányának leveléből ugyanis nekem az jött le, hogy kaptak viszont a kevesebb szabadságért cserébe valami mást, ami sokkal fontosabb egy gyereknek minden másnál. A határtalan és feltétel nélküli szülői szeretetet.

Az, hogy valaki szigorú, és a szokásosnál magasabb elvárásokat támaszt a gyerekével szemben, még nem zárja ki, hogy szeresse is. Nagyon. Én nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy Chua anyuka anno nem kevés időt szentelt a gyerekeinek, akár a zongoraleckék közben is (ki tudja, hogy nem gyakoroltak-e közösen?), és hogy a családi összejövetelek hogyan teltek? Lehet, hogy akkor kaptak a gyerekek olyan közösségi élményeket, amelyek felnőtt korukban lehetővé tették számukra, hogy gubanc nélkül eligazodjanak a töbi ember között, hogy tudják, mikor kivel hogyan kell viselkedni? Lehet, hogy minden társasági élményhez családon belül jutottak hozzá?

Mondom, nem tudom, csak találgatok, nem volt még szerencsém olvasni a könyvet. (Már csak azért is, mert tudomásom szerint még nem jelent meg magyarul.) De valami oka kell, hogy legyen, hogy Chua mama lányai épkézláb emberek lettek, nem pedig érzelmi nyomorékok.

Tehát az én számomra igenis van néhány tanulsága az esetnek:
  • egy gyerek sem hal bele, ha vannak megkötések az életében, akár a társasági életére nézvést is
  • egy gyerek sem hal bele, ha magas követelményeket állítanak fel vele szemben
  • amibe viszont biztos, hogy belehalna, ha nem kapna feltétel nélküli szeretetet
  • és közös, minőségi időt a szülővel
Ezt én gondolom. És Te?

7 megjegyzés:

  1. Én hosszan tudnék írni a témáról, hiszen két vietnámi kisgyerek 11 évig tartó bébiszittereként, abszolút fogalmam van a kétféle nevelésről. Nálunk, tragikus, és eredménytelen volt a szigor, de lehet, hogy azért, mert kettős nevelésben részesültek?
    A blogomban is van bejegyzés ezzel kapcsolatban, és a tarsolyom is tele van példákkal.
    Náluk a szigor és a szeretet nagyon távol volt egymástól, és teljesen eredménytelen lett, sőt hazugságokba, csalásokba kergette a gyerekeket.
    Egyébként, a korlátokkal sok esetben egyetértek, és arra is van példa az életemben, hogy a feltétel nélküli szabadság, nem mindig vezet jó útra!

    VálaszTörlés
  2. @Adrienn: szerintem ugyanazt írtuk mindketten. Te azt, hogy a vietnámi gyerekek csak szigort kaptak, szeretetet sokkal kevesebbet, és ez meg is látszott rajtuk, mert később már csaltak, hazudtak - valószínűleg védekezési reakcióként.

    Én meg arról írtam, hogy valószínűsíthetően a Chau-lányok azért lettek épkézláb emberek, mert a szigor mellett ott volt a szeretet is.

    Szóval keleti nevelés ide, nyugati nevelés oda, két dolgot látok:

    1.keleten sem egyformán nevel mindenki,
    2.szeretet nélkül ott sem eredményes a dolog.

    Majd Te meg a tapasztalataid alapján megmondod, hogy igazam van-e, vagy tévedek... :)

    VálaszTörlés
  3. Félvér kínai gyermekek anyukájaként szólnék hozzá a kérdéshez.
    Igenis kell a szigor, kell a zongoragyakorlás, bár lévén hogy a gyermekünk még csak 6 éves a gyakorlás napi 10 perc zongora és 5 perc elmélet. Kell ,hogy a gyerek úszásra járjon mert hasznos, sakkra mert érdekli. Focira azért jár,mert imádja, teakwondo-ra mert szereti és nagyon tehetséges. Ha mindezekután valaki elhűlne,hogy a gyermek le van terhelve: Télen még korcsolyázni is jár:))
    De apa focizik és biciklizik vele, anya finomat süt-főz neki, néha társasozunk, minden este mesélünk, tény hogy csak a vasánapi iskolában jár össze más gyerekekkel,de mivel egész nap oviban van, itthon meg a 1,5 éves kíshúga elég is.
    Viszont most 6 évesen készül a 3. övvizsgájára, és felvették egy nagyon erős ének-zenei általános iskola és gimnázium zenei szakára, mert tehetséges, értelmes, és nagyon jó a logikai képessége..És mellette még mindig egy nagyon huncut, energiával teli gyerkőc..

    VálaszTörlés
  4. @Patrícia: változatlanul mondom: szerintem ugyanazt ragozzuk. Megvan a kihívás is gyereknek, a szellileg és testileg is karbantartja, sőt "növeszti", de megvan mellette a szerető család is. És ettől teljesen épkézláb gyerek.

    Gratulálok a három szép gyerekedhez! :)

    VálaszTörlés
  5. Egy csomó dolgot írtam, és elszállt!:(( Most viszont, fel is zaklattam magam, így holnap ugrok neki megint!

    VálaszTörlés
  6. @Adrienn: várom a holnapot... :)))

    VálaszTörlés
  7. Csilla! Sajnos, a hirtelen tódult mondanivalóim, újra gondolva, nem jöttek elő,úgy ahogy először éreztem! A blogomban viszont írtam egy bejegyzést, amit ez a téma indított el bennem! Ha gondolod, nézd meg!
    A vietnámi gyerekekről is van pár bejegyzés, ami a gondolatimat is magába foglalja, tulajdonképpen a fentiekkel kapcsolatban is!

    Pár szóval a fentiekhez!

    Az "én" gyerekeim, sajnálatos helyzetben voltak, de a bölcsődében több ázsiai gyerekünk volt. Náluk is meg volt a szigor, az elvárás...de a sokat emlegetett szeretet is!
    Felfigyeltem viszont, hogy bárhol jártunk koncerten, vagy más zenei előadáson, mind a nézők, mind a fellépők között sok volt a kínai vagy vietnámi gyerek. Azt állapítottam meg, nem biztos, hogy helyesen, hogy a zene, közel áll hozzájuk, és a tehetségből is van jócskán!
    Az "én" gyerekeim is zenéltek, míg velem voltak, de első volt, hogy kivették a kezükből a hangszert, ahogy elszakítottak!:(( És volt bennük tehetség!
    Ha azt veszem, én is szigorú voltam ezzel kapcsolatban, mert végigültem minden órát, minden nap gyakorolni kellett. De sok sikerélményük is volt belőle! Most nem részletezem, mert róluk, oldalakat tudnék írni, és még ki se térnék a valódi témára!:))

    VálaszTörlés