2011. április 26., kedd

A gyerek és az önbizalom


Hú, ez egy olyan téma, amiről valószínűleg minden szülő regényt tudna írni. Nekem a mostani apropót ehhez Manhertz József hírlevele adta. (Ha valakinek önbizalom terén gondjai vannak, melegen ajánlom, hogy iratkozzon fel a www.manhertz.com oldal hírlevelére!)

Hogy van-e a gyereknek önbizalma, vagy sem, az sok mindentől függ. Ha jobban megnézed, minden kisgyerek valami veleszületett önbizalombombával születik. (Az enyémeim legalábbis tutkeros, hogy azzal születtek.) Hogy aztán ez megmarad-e, na, onnantól jövünk mi, felnőttek a képbe.

Az első években nyilvánvaló, hogy a szülők a meghatározók ez a téren (is). Már azzal, hogy baba korában odafigyelsz-e arra, hogy sír, felveszed-e, megvigasztalod-e, megpróbálsz-e rájönni azokra az igényeire, amit a sírásával jelez, játszol-e vele, keresed-e vele gyakran a szemkontaktust, akarsz-e társasága lenni - vagy nem.

Aztán jön az ovi, az első nagy "csapás" a gyereknek. Azért idézőjeles ez a kijelentés, mert nem feltétlenül kell, hogy így legyen. Ellenben mindenképpen bizonyos fokú megrázkódtatás ez a gyereknek, mert ez lesz az első komoly lépés afelé, hogy leszakadjon anyuról. Megnyugtatásképpen: ahogy a gyerek elkezd önállóan mozogni, és rájön, hogy ő maga képes a helyváltoztatást elérni, abban a pillanatban megkezdődik az anyuról való leválás. Viszont ekkor még mindig megvan az a biztonságos tudata a gyereknek, hogy ha felfedező útjai közben bármi ijesztővel találkozik, még mindig visszafuthat anyu biztonságot adó ölébe. Na, ez az, ami a bölcsiben, oviban már nem lesz meg. Ezért van a beszoktatás időszaka, hogy ha a gyerek igényli, akkor még vissza tudjon futni Hozzád. Közben pedig megismeri az óvónénit, akivel hasonló "ősbizalmat" kell kiépítenie - napok alatt. Utána már hozzá fog futni minden ilyen ijedelmével. (Ezt sok anyunak elég nehéz megemészteni, pedig ez a természetes. Máskülönben még a nagyikra sem tudnád ráhagyni a gyereket.)

Az önbizalom azonban alapvetően nem ettől rendül meg. Nem az a tény lesz önbizalomgátló, hogy innentől nem anyu, hanem az óvónéni, később a tanító néni vigyáz a gyerekre. Hanem az, hogy hogyan foglalkozik vele. Ha egyenviselkedést várnak el tőle.

Na, akkor ez most tisztázásra szorul: nem arra gondolok az egyenviselkedés alatt, hogy az általánosan elfogadott társadalmi viselkedési szabályoknak ne tegyen eleget a gyerek, ill. azokat ne tanulja meg. Azt meg kell tanulnia, el kell sajátítania. Az önbizalomnak sokkal inkább olyan kérdésekben van szerepe, amelyek az egyéniségének a kibontakozását gátolják, terelik más irányba, vagy éppen kritizálják - nem éppen építőleg.

Manhretz József erről ezt írta:

A gyerekek óriási veszélyben vannak

Erre jöttem rá. Főleg a kiskorúakra gondolok, akik még a legkiszolgáltatottabbak - elsősorban a szüleiknek, másodsorban a tanítóiknak. A papírforma szerint a szüleik és a tanítóik mind jót akarnak, viszont, hogy jót is tesznek-e, az már más kérdés. A tapasztalatom az, hogy zömében nem - ha a gyerek lelki egészségét nézem.

Miért olyan nagy a veszély? Azért, mert ők elszenvedik ugyan, de egyben el is fogadják a helyzetüket. (Mindent megszokunk.) Nem gondolkodnak azon, hogy lehetne másképp is. Csupán odaadóan követik az "isteneiket".

A hivatalos gyermekvédelem hatósugara erre a problémára már nem terjed ki. Nem fognak soha elitélni senkit azért, amiért meggyalázta a gyermeke önbecsülését és önbizalmát. Ahhoz kék foltokra is szükség lenne a testén. Ki sem derül. A gyerekeknek nincs jogvédő szakszervezetük sem, ami megszervezné a sztrájkot. Egyedül vannak, gyakran pokoli helyzetben.


Ami viszont ebben mindeképpen korrekcióra szorul: a hivatalos gyerekvédelem erre is kiterjed. Igenis, a törvény büntetni rendeli az abúzus (erőszak) mindenféle formáját, így a lelki terrort is. Az már másik kérdés, hogy ez majdhogy nem lehetetlen, hogy bizonyítható legyen.

És még egy idézet, amelyben némi kapaszkodót is kapsz, hogy mi mindent tehetsz a gyerek önbizalmának fenntartásáért - vagy ha már megcsappant, akkor visszaszerzéséért:

Mit tehetsz most?

Csak néhány tipp, ami hirtelen eszembe jut:

- hallgasd meg a véleményét (sőt, kérd ki azt),
- ha kritizálod, mindig adj építő tanácsot is mellé,
- ismerd el az eddigi eredményeit és teljesítményét,
- biztasd, akármilyen is az adott tevékenységben,
- állj mellé, ajánld fel a támogatásodat, ha nehézsége lenne,
- beszélj róla elismerően a számára fontos emberek jelenlétében,
- és mindaz, amit éppen most Te is szeretnél megkapni másoktól.

A legtöbb, amit megtehetsz a gyerekekért és mindenki másért azonban az, ha elsősorban a saját önbizalmadat erősíted. Ha már úgyis csak abból tudsz adni amid van...

Ami viszont szerintem mindezt meg kell, hogy előzze, az a Köztetek, mármint a szülő és gyerek közti kapcsolat megerősítése. Nem hiszem, hogy egy satnya szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek számára mérvadó lesz a Te véleményed, még akkor sem feltétlenül, ha az biztatás akar lenni. Mert ekkor már nem az ősbizalom, hanem az eleve-bizalmatlanság lesz az úr kettőtök között.

Mivel tudod a fentieken kívül megőrizni ezt a bizalmat, és megerősíteni azt? Ennek sok terepe van:
  • beszélgetések a gyereket érdeklő témákról
  • mesék - legyenek azok irodalmi értékűek, vagy éppen a saját élményeidről szólók
  • játék
  • együtt végzett munka
  • a szeretetnyelvek (egyszer majd Chapman dr. művét is kielemzem talán), stb.
Az én szerény nyomott véleményem szerint ugyanis csak ezután következhet minden egyéb, Manhertz József által javasolt ténykedés.Ha megvan az erős kapcsolat, csak akkor lesz Köztetek akkora a bizalom, hogy nyugodt szívvel fogad Tőled a gyerek kritikát, ösztönzést, dicséretet, bármit, amivel az ő önbizalmát erősíteni tudod.

És ha már szóba került a játék: jövő héten írok néhány olyan játékot, ami vagy a Ti kapcsolatotokat erősíti, vagy a gyerek önbizalmát.

Hiába, minden mindennel összefügg. Szerinted is? Te is látsz összefüggést a Te önbizalmad, a Köztetek lévő bizalom, és a gyerek önbizalma között? Szerinted is van köze ennek a játékhoz, vagy a játéknak a gyerek önbizalmához?

Egyet értesz? Tiltakozol? Más a véleményed? Ingatod a fejed, vagy netán totál felháborodtál?

Írd meg!

10 megjegyzés:

  1. Csilla, jó bejegyzés! Várom a játékokat. :)
    VB

    VálaszTörlés
  2. Hú, Betti, de gyors voltál... OK, jövő hétig gyúrok, hogy igazán ütős legyen! :)))

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó cikkeket írtatok így együtt, Manhertz Józsival!

    VálaszTörlés
  4. Köszi, Manhertz Józsi nevében is, bár a cikket nem közösen írtuk. (Sajnos, de a próféta szóljon Belőled! Személy szerint szívesen bevállalnék vele egy közös postot... :) )

    Az igazsághoz az áll közelebb, hogy ő írt egy hírlevelet, ami engem megihletett.

    VálaszTörlés
  5. Bár egész életemben gyerekekkel foglalkoztam, és állítólag jól is, mármint gyerek és szülő szemmel, nem szakmailag. Igaz a munkámat is nagyon sok pozitív visszajelzés övezte, de magamban mindig tudtam a hiányosságaimról, amiket próbáltam, de nem sok sikerrel korrigálni. Már írtam, hogy saját félelmeim, és most hozzáteszem, hogy önbizalomhiányom, ezekben a témákban nagyon gátolt.
    Ugyan már 54 éves vagyok, de nem tartom későinek, hogy ezeket próbáljam fejleszteni magamban! Erre az oldaladon, nagyon sok hasznos infót találok, amit mindenképp továbbadok, hogy aki hasonlóakkal küzd, mint én, megkapja a a segítséget még idejében!! Köszönöm!!!

    VálaszTörlés
  6. @Adrienn: sosem késő! És köszi szépen! Ilyenkor tudom, hogy érdemes csinálni, amit csinálok... :)))

    VálaszTörlés
  7. szerintem nagyon jó ez az oldal,és sok igazság van benne!

    VálaszTörlés
  8. Kedves Névtelen!

    Köszi szépen!

    Igyekszik az ember lánya... :)))

    Szép napot!

    :) Csilla :)

    VálaszTörlés
  9. Szia Csilla!

    Nagyon örülök ennek az írásodnak! Nagyon régóta foglakoztat engem is ez a téma, de hisz tudod!

    Pont ezért szoktam a gyerekeknek szóló Zseninek születtünk! tanfolyamom mellett a szülőkkel is sokat beszélgetni, segíteni ezen a téren.

    Az elmúlt több mint 33 év tanfolyami/tanítási tapasztalata alapján, és mint gyakorló szülő és nagyi tökéletesen egyetértek Veled, és Józsival.

    Csupán annyival egészíteném ki, hogy az önbizalom legerősebb alappillére mindaz mellet, amit itt most olvastam még :a döntés a felelősség vállalás jogának biztosítása a gyerek részére, valamint az őszinteség a szülő részéről.

    Gondolok itt arra, hogy fontos megengedni - bárhogy fáj is!- hogy a gyerek az őt érintő ügyekben maga döntsön. Mi szülők, elmondhatjuk a véleményünket, érveinket, aggodalmainkat, tanácsainkat...
    De nem dönthetünk helyettük. (Ez alól persze az ön- és közveszélyes dolgok mindenképp kivételek!)

    Sok szülővel beszélgettünk már erről. Legtöbben kb. így kezdték a történetet: „Mindig is fontos volt számomra, hogy jó legyen köztünk a kapcsolat. Igyekeztem mindent megbeszélni a gyerekkel, megadtam neki mindent, nem bántottam, dicsértem, bátorítottam. Én úgy éreztem, nagyon jó a kapcsolatunk.

    Most viszont nem hajlandó velem megbeszélni a dolgait, megy a saját feje után. Sőt! Ha kérdezem, miért ilyen elutasító, ilyeneket mond: „Neked úgyis ügyes vagyok, ha bénázok is!
    Mindig mindenre van valami ötleted, és én nem akarom, hogy mindig TE találd ki, mi a jó megoldás. ÉN szeretném végre eldönteni, mit csináljak!” (Persze ez a kis összefoglaló egy összegzés, de kb. ez a lényege a szülők és gyerekek mondandójának.)

    Miről van szó? Gordon fogalmazta meg ezt olyan szemléletesen, hogy ez az a probléma, amikor a gyerek „elbocsájtja” a szülőt, mint tanácsadót. Miért?

    Mert nagyon vékony a mezsgye a bíztatás és a valódi vélemény eltitkolása között.
    A támogatás felajánlása és az „ÉN tudom mi NEKED a jó” között.

    Vagyis a valódi biztatás és támogatás valamint a manipuláció között. A gyerekek nagyon érzékenyek ezekre a különbségekre.
    Ha nem maradunk a mezsgyén, amikor ezeket a tanácsokat alkalmazzuk:

    „- biztasd, akármilyen is az adott tevékenységben,
    - állj mellé, ajánld fel a támogatásodat, ha nehézsége lenne,”

    akkor bizony előbb vagy utóbb következménye lesz. A gyerek megérzi az eltitkolt szándékot, s hiába történt mindez jóindulatból, a problémamentesnek tűnő szülő-gyerek kapcsolat porba hullik!

    Ami pedig a támogatást illeti: fontos, hogy tudja a gyerek, mi ott vagyunk, ha kell, de ne ajánlkozzunk! Engedjük meg, hogy Ő kérje!

    Őszinte barátsággal:Nagy Margó

    VálaszTörlés
  10. Szia Margó!

    Igen, jogos a két pont, a döntés szabadsága, ill. a a döntésért vállalt felelősség szintén része az önbizalom kialakulásának. Nem is tudom, miért hagytam ki a felsorolásból, pedig a másik oldalamon, ahol pénzügyi neveléssel foglalkozom, a Gólyaképző tréningemben erről is ejtek szót... :)))

    Köszi a hiánypótlást!

    Üdv:

    :) Cs. :)

    VálaszTörlés