Hétvégén érdekes sztorival állított haza a férjem: vasárnap délelőtt a fiunkat fuvarozta edzésről haza, de előtte még elcsorogtam a benzinkútig, mert hát porzott a tank. A benzinkút Gyöngyösön az M3-as bekötő út végén van, rögtön a Gyöngyös táblánál, tehtá van forgalom is körülötte. Nem mellesleg ott van a helyi Volán telepe is rögtön jobb kézről.
Ennyi helyrajzi ismertető után a történet: már végeztek a tankolással, a fizetés kicsit elhúzódótt, mire a férjem kijött a "shopból", a benzinkút melletti parkolóban egy kétségbe esett család állt lerobbant autója körül - ami nem mellesleg füstölt is. A hölgy már majdnem pánikban próbált valakitől segítséget kérni, a férj az egy szem csemetét terelgette.
Segítség azonban nem volt sehol.
Tehát még egyszer a szitu: adott egy lerobbant, és füstöt ergető autó, körülötte a riadt család, akik kétségbe esve integetnek az arra járóknak, hogy adjanak poroltót - de senki nem áll meg. Ott van ugyan a Volán telephely is, ahol tutkeros, hogy van poroltó, de ugye mindenhol a portás a legnagyobb úr, így itt is, ő meg simán elhajtotta a segítséget kérő asszonyt, hogy ne zaklassa vasárnap délelőtt holmi poroltókkal, mert neki azzal egyébként is el kell számolnia...
Hogy honnan tudok mindent ilyen részletekbe menően? A férjemtől, aki végülis csak előhúzta a csomagtartóból a poroltót, aztán még el is fuvarozta a hölgyet a város másik végébe, mert éppen valami tanfolyamra jött, ahol ő volt az előadó, tehát semmiképpen nem hiányozhatott.
Én meg itthon elgondolkodtam... Ha valami katasztrófa történik, pl. egy látványos autóbaleset, akkor miért van az, hogy mindenki ott tolong, de csak azért, hogy egy jóízűt szörnyülködhessen, de nem azért, hogy segítsen?
Igen, a pszichológiai magyarázatokat én is ismerem: azért tud virágozni a katasztrófaturizmus is, mert az emberek képesek még fizetni is azért, hogy a saját szemükkel is lássák, mennyivel szerencsésebbek is ők, mint azok, akik elszenvedték a traumát. Erős ez a késztetés, hogy így nyugtatgassuk magunkat, hogy egyfajta lelki vállonveregetésben részesítsük magunkat, milyen jó dolgunk is van. Csak az a baj ezzel, hogy mindezt szájtátva tesszük.
Nem véletlen, hogy a mentősöket, orvosokat, tűzoltókat, rendőröket, katonákat, stb. hónapokig, sőt évekig trenírozzák arra, hogy ezt a fajta szájtáti gátlást levetkőzzék, és éles helyzetben képesek segíteni.
No már most, ilyen intenzív segítségnyújtásra ritkán van szüksége a mezei ember fiának/lányának, de azért egy bizonyos fokú emberséget nem árt belenevelni. Ha mást nem, legalább annyit, hogy megkérdezze az utcán tébláboló külfölditől, hogy "Can I help you?", vagy esetleg az öreg, sántikáló nénitől, hogy átsegítheti-e az úton, vagy valami hasonló.
Nem kell megváltani a világot. Elég, ha csak kicsit figyelünk a másikra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése