Játszani - akkor is, ha baj van???

Hát, szó se róla, az élet nagy dramaturg. Szerintem ha akartam volna, se tudtam volna kitalálni olyan szitut, amiben a játék használatának gondolata akkor sem merült volna fel bennem, ha ezer évig élek, akkor sem - aztán mégis csak játszottunk... Te játszanál, ha a párod netán valami komoly, de még mindig nem diagnosztizált betegséggel kerülne kórházba?

Mert velem ez történt... 

Jó, lehet most azt mondani rám, hogy ez egy kissé morbid. (Kicsit még én is hitetlenkedem, mintha nem is velem történt volna.) Pedig csak arról van szó, hogy a játék az erős stresszt is jól oldja, de legalábbis elviselhetővé teszi. 

Történt ugyanis, hogy tegnap a férjem öt napos rosszullét után már tényleg annyira ramatyul volt, hogy muszáj volt orvoshoz mennie. (Pontosabban vittem, mert magától menni sem tudott.) A lényeg, hogy a végén a kórházban kötöttünk ki egy egész napos vizsgálat-tortúra után. Délután gyerekek otthon, anyu sehol. Hogy apu sem, az még nem olyan nagy cucc, alapból későn jár haza. De amikor este anyu hazaesik, és közli, hogy apu nem is jön, mert a kórházban marad - na, ez az a pont, hol megfagy a levegő. A nagyok döbbentek, a kicsi egész este sír, hogy hiányzik neki apu. Anyu nem szól sokat, pedig (vagy mert?) neki is hiányzik apu. 

Aztán valahogy arra terelődik a szó, hogy másnap majd az egész család belovagol a kórházba látogatni. És anyu megjegyzi, hogy apu tutti nagyon fog örülni, ha láthatja a kisebb-nagyobb utódokat. Mire a legkisebb, mert ki más, a hatalmas lelkével azonnal szervezésbe kezd: vigyünk ajándékokat, hogy apu még jobban örüljön!

Anyu persze még tódít is, hogy ha apu örül, akkor egészen biztosan hamarabb meg is gyógyul. (Egyes orvosok nem átallják azt mondani, hogy ez élettanilag igazolható is.) A kicsi persze rögvest alkotni kezd, most éppen egy rajzba fogott bele.

Julcsikám örömhozó, gyógyítós rajza apunak

De már röpködnek is az ötletei, hogy mi mindent csinál, készít a hét többi napján. Az ötletek között szerepelt a járdánkat díszítő, üdvözlő aszfaltkréta-rajztól kezdve az ünnepi fogadó vacsorához gyártott menükártyáig minden. Kész vagyok, a gyerek átcsapott "karácsonyvárásba".

Én meg persze össze-vissza puszilgatom, mert egész nap nem lehetett sírni, vagy kétségbe esni, mert ugye anyu az, aki összetartja a családot még akkor is, ha gáz van, ez a kicsi lány meg jön, és a lelkes optimizmusával rögtön leterít, és kibillent a kőszikla-anya szerepből. És nem győzök neki elég hálásnak lenni ezért. Mert amíg nézem, hogy mit alkot, és együtt keresgélünk ünnepi menüt a szakácskönyvben nem a bizonytalanságot, a kétséget és az aggodalmat látom, hanem a vágyat, a reményt - és a mérhetetlen nagy szeretetet, amivel ennek a családnak a tagjai szeretik egymást. 

Úgyhogy gyógyulj meg hamar, apu...