Magyar kártya, a megmentő...

Valamilyen oknál fogva az én legkisebb gyerekem úgy határozott, hogy az idei családi nyaralásra nem hoz magával semmilyen játékot. Én pedig isteni sugallatra úgy határoztam, hogy bedobok egy pakli magyar kártyát... Hogy milyen következményekkel, azt a folytatásban elolvashatod. Egy biztos: akárhová is mentek ezután a gyerekkel, a túlélő-készlet örökbecsű darabjának ajánlom a magyar kártyát...

Az úgy volt, hogy az én legkisebb gyerekem semmilyen rábeszélésre nem volt hajlandó magával hozni semmilyen játékot, csak azt, ami már amúgy is a számítógépen volt. (Na ja, a masina alaptartozék nálunk még nyaraláskor is, de nem a gyerek kedvéért. Különben most hogyan írnék blogot?) A két új könyvet is én pakoltam be neki, azt jóváhagyólag nyugtázta is, de csak azért, mert újak, nem olvastuk még őket, tehát érdekelte.

Szerkesztő közbeszól:  

Nem mellesleg nagyon jól sikerült választás volt a két könyv! Móra Ferenc Zengő ABC-je az iskolába készülő gyerekemnél szinte azonnal klasszikus lett, Czigány Zoltán Csoda és Kósza c. könyve pedig megér egy külön blogbejegyzést is. A lényeg, hogy a gyereknek rettentően tetszik, mert vicces. A tegnapi sztorin speciel még én is vinnyogva röhögtem, miközben potyogtak a könnyeim, mert Kósza egy kifejezett jelenség, csak éppen lóban: nem csak ő maga csatangol el, hanem néha a hétköznapi logika is a fejében, aminek egyenesági következménye a nem hétköznapi logika alapján születő ki- és beszólások - ennek folyományaképpen pedig a sikítós röhögések.

foto: mommo.hu 

Szóval meglehetősen szegényes szabadidős eszköztárunkat a bepakolás délelőttjén egy ihletett pillanatban sikerült feljavítanom egy pakli magyar kártyával. Mint később kiderült, ez má az 1300 km-es út alatt is jó szolgálatot tett.

Az én gyerekem ugyanis kapásból alkotott egy kártyajátékot, aminek a szabályait menet közben csiszolgattuk. Valamikor ezer évvel ezelőtt tudtam makaózni és snapszerozni is, de már egyikre sem emlékszem sajna. Ehhez képest Julcsi maga alkotott egy szabályrendszert, ami mentén játszani lehet - bár valószínűleg kísértetiesen emlékeztet valamelyik már létező játékra, csak még nem néztem utána, melyikre. Vagyis gyanúm szerint Julcsi újra feltalálta a spanyolviaszt, ez azonban nem von le semmit abból az érdemből, hogy 

1. kitalálta
2. komplett rendszert talált ki
3. működő rendszert talált ki!

Mert bizony én is csak akkor tudok nyerni, ha figyelem a lapjárást, nézem, hogy ki mit hajigászik el. Szóval kell itt gondolkodni is, messze nem csak a szerencsére van bízva, hogy mi hogy sikerül. Persze ezt Julcsi magától még nem tudja (hét éves), de mivel felhívtam rá a figyelmét, hogy mire vigyázzon, mit figyeljen meg, most már ő is próbálkozik.

A játék egyszerű, mint a faék: négy lapot kap minden játékos (mert többet nem bír el a kicsi kezében), és az nyer, akinek hamarabb lesz meg a négy egyforma színű lapja. Ennyi. Hogy még izgalmasabbá tegyük, megengedtük, hogy az eldobott lapok közül is fel lehessen venni az utolsót, de csak akkor, ha már csak az hiányzik ahhoz, hogy kigyűljön a sor.

Minden nap kell vele játszani. Gyanítom, fele ekkora sem lenne a lelkesedése, ha nem úgy érezné, hogy ezt ő találta ki. Így viszont gond nélkül elfogadja, ha veszít, és már alig várja, hogy a következő körnek újra nekifusson, hátha akkor ő nyer. Vagyis így megtanul veszíteni, de azt is megtanulja mellé, hogy a vesztés nem örökérvényű, mert a tapasztalatok alapján újra neki lehet (és kell) vágni, mert akár sokadjára is, de összejön a siker. 

Egy szóval: köszönjük a sorsnak, hogy megadta nekünk a magyar kártyát. 

És akkor nem is említttem, hogy van nálunk még két pakli francia kártya is... Azt még ki sem bontottuk.