Biztos sokan hallottatok már Amy Chua-ról.
Neeem? De ha azt mondom, hogy ő az a kínai származású amerikai anyuka, aki követte az ő szülei szigorú, kínai hagyományokon alapuló gyereknevelési módszerét, és azt a saját két lányánál is alkalmazta?Aztán az egészről írt egy könyvet, Az anyatigris harci himnusza címmel. Na, kapott is érte hideget-meleget. De inkább hideget.
Ugyanis a hölgy a nyugati kultúrákban elfogadotthoz képest meglehetősen szigorú elvek mentén nevelte ma már felnőtt lányait. Se egy pizsiparty, se egy házibuli, se egy osztálykirándulás(!), se színjátszókör... Volt viszont napi hat-nyolc órában zongora- és hegedűgyakorlás, ill. tanulás orrvérzésig, mert csak az ötös volt az elfogadható jegy.
Mielőtt bárki is azt vágná Mrs. Chua fejéhez, hogy ősemberhez sem méltó az IQ-ja, sietek leszögezni, hogy a hölgy a Yale jogi karának professzora. Nevelési elveitől, családi értékeitől eltekintve teljesen amerikai. Ehhez képest értékeljük a művét.
És még egy adalék: nagyobbik lánya a New York Times hasábjain nyílt levélben mondott köszönetet anyjának azért, mert úgy nevelte, ahogy. A zúgolódókat meg azzal hűtötte le, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az anyja milyen ember is valójában. Ők csak a sárkányt látják benne, de nem ismerik a humorát, az egyéniségét, az érdeklődését.
A magam nyugatias gondolkodásmódjával próbálom megfejteni a dolgot, mert egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy mi is tanulhatunk Chua professzortól.
Igaz, szigorú szülő volt, és a szabályai nekünk merevek. Nem is kicsit. Mi elképzelni sem tudjuk, hogy egy gyereket nem engedünk a kortársai közé, max a suliban, és hogy ez akár még jó is lehet neki.
Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy szigorúbbak a szabályok, és sokkal teljesítményorientáltabb a nevelés, mint amit mi elfogadhatónak hiszünk. Amy Chua lányának leveléből ugyanis nekem az jött le, hogy kaptak viszont a kevesebb szabadságért cserébe valami mást, ami sokkal fontosabb egy gyereknek minden másnál. A határtalan és feltétel nélküli szülői szeretetet.
Az, hogy valaki szigorú, és a szokásosnál magasabb elvárásokat támaszt a gyerekével szemben, még nem zárja ki, hogy szeresse is. Nagyon. Én nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy Chua anyuka anno nem kevés időt szentelt a gyerekeinek, akár a zongoraleckék közben is (ki tudja, hogy nem gyakoroltak-e közösen?), és hogy a családi összejövetelek hogyan teltek? Lehet, hogy akkor kaptak a gyerekek olyan közösségi élményeket, amelyek felnőtt korukban lehetővé tették számukra, hogy gubanc nélkül eligazodjanak a töbi ember között, hogy tudják, mikor kivel hogyan kell viselkedni? Lehet, hogy minden társasági élményhez családon belül jutottak hozzá?
Mondom, nem tudom, csak találgatok, nem volt még szerencsém olvasni a könyvet. (Már csak azért is, mert tudomásom szerint még nem jelent meg magyarul.) De valami oka kell, hogy legyen, hogy Chua mama lányai épkézláb emberek lettek, nem pedig érzelmi nyomorékok.
Tehát az én számomra igenis van néhány tanulsága az esetnek:
- egy gyerek sem hal bele, ha vannak megkötések az életében, akár a társasági életére nézvést is
- egy gyerek sem hal bele, ha magas követelményeket állítanak fel vele szemben
- amibe viszont biztos, hogy belehalna, ha nem kapna feltétel nélküli szeretetet
- és közös, minőségi időt a szülővel
Ezt én gondolom. És Te?