2011. június 30., csütörtök

Játék az élet

Csak nem abban az értelemben, ahogy eredetileg ez az idézet elhagzott...

Találtam egy TEDx-videot egy amerikai játékkutató előadásáról, amelynek az a lényege, hogy a játék nem egyszerűen az életre készít fel, ahogy a népszerű elképzelés tartja magát. Ettől sokkal több. Ugyanis fejleszti a megfelelő agyterületeket, ezzel kreativitásra, problémamegoldó képességek fejlesztésére bírva az agyat.

És még valami, ami nagyon fontos, csak szeretünk róla mostanság megfeledkezni: a játék egészségvédő hatású. Felnőtt korban is. (Vagy akkor különösen???) A játék ellentéte ugyanis nem a munka, vagy az unalom - hanem a depresszió. Kiszámolta már valaki, hogy az egészségbiztosítás milyen terhektől szabadulhatna meg, ha nem a TV előtt tespednénk, hanem játszanánk? (Egyszer ki kéne.)

A játék tehát biológiai szükségszerűség. Eszerint tessék átitatni vele a mindennapjainkat: a tanulást, a munkát, az együtt töltött időt.

Mindent.


Ja, a coaching szemléletű gyerekneveléssel még adós vagyok, az is jön, csak körülmény van (éppen nyaralok :))).

2011. június 21., kedd

Az első csavar a gyereknevelésben

Mivel a múlt héten láthatóan sikerült érdeklődést kiváltanom a coaching mint gyereknevelési eszköz iránt, így még erre a hétre is van témám - sőt lassan kezdi sorozattá kinőni magát a dolog a fejemben... :)

Ahogyan ígértem, most a kérdezést vesszük elő. Egy-egy jól irányzott kérdés elementáris hatást képes elérni, szerintem már Te is voltál így vele. Próbálj visszaemlékezni, mikor kaptál szóban olyan igaz érzelmi gyomrost, hogy még a lélegzeted is elakadt... Na, az a jó kérdezéstechnikán alapult.

A múltkor azt írtam példaként, hogy a 2-3 éves kori hisztis megnyilvánulásokat is remekül lehet így kezelni, mert még a szakkönyvek is előszeretettel emlegetik, hogy ilyenkor a jó szülő, tesz vagy mond valami szokatlant, váratlant, amitől a gyerek úgy elcsodálkozik, hogy elfelejt hisztizni. Ez pont a coaching módszere.

Ehhez persze nem árt, ha tudsz kérdezni. És itt szoktak sokan megijedni: hogyan kell jól kérdezni? Mi ugyanis arra vagyunk trenírozva, hogy adatokat, egzakt ismereteket adjunk vissza. Ehhez mérten kapjuk a zárt kérdéseket is. Vagyis már a kérdéssel terelve vagyunk, hogy mit is kéne válaszolnunk.

Ehhez képest akkor tudsz megdöbbentőt kérdezni, ha a kérdésed elgondolkodtat. Vagyis nyílt kérdéseket teszel fel. Olyanokat, amikre nem csak egyféle választ lehet adni. Olyanokat, amire a gyereknek a gondolatait, a véleményét kell válaszként közölnie. Ha a suliban pl. arra kíváncsi a tanárnő, hogy "Helyes volt-e, amikor a regény hőse ezt vagy azt csinálta?", akkor ezzel tereli választ. Még akkor is, amikor azt kérdezi, hogy "Szerinted helyes volt-e?", vagy azt, hogy "Mit kellett volna tennie?", mert itt elvárások vannak a kérdés hátterében. A coachingban (is) ez szigorúan tilos. (A coaching egyébként sem szereti az ilyen "kemény" szavakat, mint pl. a "kell", mert nem hagy döntési lehetőséget. Márpedig a coachingnak éppen az a lényege, hgy döntési lehetőségekhez jutassa az ügyfelet.) Ha azonban azt kérdezi, hogy "Te mit tettél volna a helyében?", akkor azon már gondolkodni kell, arról véleményt kell formálni. Sőt még empátiát is kell mutatni, különben nem tud a gyerek válaszolni a kérdésre.

Van ám még egy trükkje a coachingnak - úgy hívják, neurolingvisztikus programozás. Sok mindent átvett a coaching az NLP-ből, pl. bizonyos kérdezési technikákat is. Vannak ugyanis bizonyos típuskérdések, amikben csak egy közös van: nagyon jól ki lehet zökkenteni a normál gondolatmenetből bárkit, ugyanis amolyan gondolati váltókként műxenek. Egy valamit azonban tudni kell ezekről a kérdéstípusokról: kimondottan problémamegoldásra vannak kitalálva, tehát bebiflázott ismeretek visszakérdezésére ebben a formában nem alkalmasak! Ellenben konfliktushelyzetekben remekül dolgoznak:
  1. Megoldásfókuszú kérdések: Mi maradjon így? Mi az, amin nem változtatnál? - roppant energiatakarékos az alkalmazása, ugyanis ha valami jól működik, akkor azon totális energiapazarlás lenne változtatni.
  2. Változatossági kérdések: Mit lehet még tenni az ügyben? Vagy mit lehet másképp tenni? - nagyon jó az eddig még számításba sem vett lehetőségek bevonására.
  3. Csodakérdés: Mi lenne, ha...? Ha minden úgy történne, ahogy szeretnéd, akkor milyen lenne? - Csodalámpa-módszernek is hívják, Steve de Shazer találta ki arra, hogy össze lehessen hasonlítani a jelenlegi és a kívánt állapotot, mert így már lehet látni, mik a célok, és a hogyanok. Célkitűzéshez kiváló.
  4. Átkeretezés: Mi a jó a problémában? Milyen gondot okozna, ha a probléma már nem lenne? - na, ez a tipikus coaching-kérdés, ez ugyanis egy kicsit fordított gondolkodásmódot igényel. Megdöbbentéshez nagyszerű! :)
  5. Szeparátor - ez egy kicsit kilóg a sorból, mert nem kérdés. Csak egy verbális STOP-tábla. Ha úgy érzed, nem visz tovább a beszélgetés éppen folyó iránya, akkor csak azt mondod, hogy "Jó, nézzük meg másképp a dolgot!" A beszélgetésnek bármelyik fonalát fel tudod ugyanis venni bármikor, amikor úgy érzed, hogy alkalmasabb lesz.
  6. Erőforrások - bármilyen kérdés lehet, amivel rákérdezel az erőforrásokra. Mik lehetnek valakinek az erőforrásai? Pl. a probléma megoldása szempontjából szerzett releváns tapasztalatai, az ismeretségi köréből a támogatók, a lehetőségek, amiket eddig még nem próbált ki, stb. Ha ezeket végigzongorázod, az nagyon lendületbe hozhatja a beszélgetőtársadat, egészen más tettrekészséggel (más úgy mondaná, energiaszinttel) folytatja a dumát.
  7. Példaképek: Te hogyan szeretnéd csinálni? - talán furi, de itt az ideálra, az ideális állapotra kérdezel. Szintén felfogható erőforrásként is.
  8. Fókuszváltás: Mi játszódik le Benned? (Eddig OK, semmi extra, de ami most jön... Na, figyelj!) Ha nem Te lennél, mit gondolnál? (Vagyis képzeld Magad a másik helyébe...)
  9. Paradoxkérdés - na, ez a kedvencem, ez olyan csernusdoktoros, tehát az alkalmazásához kell egy adag cinizmus is, éppen ezért nem árt óvatosan adagolni... "Mi mindent tudsz megtenni azért, hogy a probléma megmaradjon?"
Bármelyiket használatod a szitunak megfelelően, a hatás garantált. Kell egy kicsit dolgozni vele, amíg megtanulod, de megéri. Ha kiválaszthatsz egyet-kettőt, amit begyakorolsz, aztán utána a következő kettőt, és így tovább, akkor talán nem olyan káosz a sok újdonság., és könnyebben elsajátítható a módszer is.

Szóval hajrá, kérdezd mintaszülővé Magad!

A jövő héten majd a coach másik feladatáról írok, akkor a tükrözés módszereiről lesz szó.

2011. június 14., kedd

Csavarj egyet a gyereknevelésen!


Azt hiszem, már emlegettem egy párszor, hogy coach is vagyok. Anno, amikor még tanultam a coachingot, a csoportunkban egyszer felvetődött a gyereknevelés kérdése is, hogy egyik-másik esetben miben tud segítséget nyújtani a coach egy-egy bizonytalan szülőnek.

Amire felkaptam a fejem, az a mondat volt, ami egy férfikolléga száját hagyta el, hogy márpedig ő otthon szokta a fiát coacholni, és meglepően jó eredményeket ért már így el. Nekem egyből bevillant megszokott kép, hogy apuka mint coach ül a kényelmes fülesfotelben, vele szemben a fia a másik kényelmes fülesfotelben, és éppen pl. vezetett vizualizációt tart neki...

Aztán másodjára belegondolva be kellett látnom, hogy ami a lelki szemeim előtt megjelent, az egy roppant humoros, de csöppet sem valós kép. Ugyanis tényleg lehet a gyereket coacholni! Azóta én is alkalmazom itthon... :)))

Onnan kezdjük, hogy a coaching nem valami túlmisztifikált hókuszpókusz, aki coachnak mondja magát, és mégis így állítja be a coachingot, az kutyaütő, és csak le akar nyúlni, szóval az ilyen "kollégát" ajánlatos messzire elkerülni.

A coaching ugyanis egy szemlélet. Ezért is pontosabb az a meghatározás, hogy coaching szemléletű tanácsadás. Bár ez sem pontos, mert a coach, ha jó, akkor nem ad tanácsot. Ugyanis saját magát is, meg a saját problémáját is az ügyfél ismeri a legjobban, tehát kézenfekvő, hogy a megoldás kiötlését is rá kell bízni. (Szóval az a coach, aki mindig megmondja Neked a tuttit, csak egy kutyaütő.) A coachnak ennek szellemében két nagyon fontos feladata van:
  1. kérdezzen az ügyféltől, mégpedig úgy, hogy a kérdéseiben ne legyen semmilyen irányítottság - tehát nyílt kérdésekkel operál, hogy az ügyfélnek tényleg legyen módja a saját válaszait megtalálni a kérdésre;
  2. tükrözzön, vagyis legyen képes összefoglalni, érzékeltetni, más szavakkal visszaadni, amit az ügyfele elmond.
Mindezt egy szent cél érdekében: hogy az ügyfél új szempontokat, látásmódot, nézőpontokat kapjon a problémája, ill. a megoldási lehetőségek megszemlélésére. Ha kicsit egyszerűbben akarom megfogalmazni, akkor nemes egyszerűséggel ki kell zökkenteni az ügyfelet az eddig megszokott gondolatmenetéből. Még egyszerűbben: ki kell lökni a komfort zónája langyos állóvizéből.

És itt jön a képbe a coaching mint gyereknevelési eszköz. Próbálj visszaemlékezni arra, mit javasoltak a szakkönyvek pl. a 2-3 éves kori hiszti kezelésére! Csinálj, vagy mondj valami szokatlant! Ugye, így már nem is olyan nyakatekert a gyereknevelés és a coaching összeházasítása?


Én személy szerint még a kiskamasz, sőt nagykamasz gyerekeimnél is hiba nélkül tudom használni. Mert a gyerek nem a szokványdumákat hallja, hogy "Gyerekem, de hülye vagy! Miért nem vagy képes befogni a szádat, ha a tanár beszél!", hanem először is megdöbben, amikor azt hallja, hogy pl. "Mi volt az, amit kimondottan élveztél a szituban, hogy már a sokadik beszélgetésért tantárgyi karót osztott ki a tanárod? Mi az, ami annyira élmény, ami annyira feldob a helyzetben, hogy újra megteszed?" Vagy ha azt mondod neki, hogy "Mi lenne rosszabb, ha azt csinálnád, amit a tanár elvár Tőled?", az a minimumhatás, hogy nyersz legalább egy teljes perc csöndet (néha az is terápiás hatású lehet... :). Ha a gyerek túlvan az első legényes/leányos döbbenetén, akkor az a fura szokása is kialakul, hogy elgondolkodik azon, amit mondtál neki. Aztán még néhány hasonló stílusú kérdés, és néhány hasonló stílusú visszatükrözés után maga jut el odáig, hogy másnap önként bocsánatot kér a tanártól - pedig én soha nem kértem ilyenre.

Ha érdekel a módszer, akkor légyszi jelezd itt a kommentek között, mert akkor írok még róla a jövő héten is - akkor arról, hogy hogyan kérdezz ilyen faramuciságokat... :)

2011. június 7., kedd

Segítségnyújtás - kinek a luxusa?

Hétvégén érdekes sztorival állított haza a férjem: vasárnap délelőtt a fiunkat fuvarozta edzésről haza, de előtte még elcsorogtam a benzinkútig, mert hát porzott a tank. A benzinkút Gyöngyösön az M3-as bekötő út végén van, rögtön a Gyöngyös táblánál, tehtá van forgalom is körülötte. Nem mellesleg ott van a helyi Volán telepe is rögtön jobb kézről.

Ennyi helyrajzi ismertető után a történet: már végeztek a tankolással, a fizetés kicsit elhúzódótt, mire a férjem kijött a "shopból", a benzinkút melletti parkolóban egy kétségbe esett család állt lerobbant autója körül - ami nem mellesleg füstölt is. A hölgy már majdnem pánikban próbált valakitől segítséget kérni, a férj az egy szem csemetét terelgette.

Segítség azonban nem volt sehol.

Tehát még egyszer a szitu: adott egy lerobbant, és füstöt ergető autó, körülötte a riadt család, akik kétségbe esve integetnek az arra járóknak, hogy adjanak poroltót - de senki nem áll meg. Ott van ugyan a Volán telephely is, ahol tutkeros, hogy van poroltó, de ugye mindenhol a portás a legnagyobb úr, így itt is, ő meg simán elhajtotta a segítséget kérő asszonyt, hogy ne zaklassa vasárnap délelőtt holmi poroltókkal, mert neki azzal egyébként is el kell számolnia...

Hogy honnan tudok mindent ilyen részletekbe menően? A férjemtől, aki végülis csak előhúzta a csomagtartóból a poroltót, aztán még el is fuvarozta a hölgyet a város másik végébe, mert éppen valami tanfolyamra jött, ahol ő volt az előadó, tehát semmiképpen nem hiányozhatott.

Én meg itthon elgondolkodtam... Ha valami katasztrófa történik, pl. egy látványos autóbaleset, akkor miért van az, hogy mindenki ott tolong, de csak azért, hogy egy jóízűt szörnyülködhessen, de nem azért, hogy segítsen?

Igen, a pszichológiai magyarázatokat én is ismerem: azért tud virágozni a katasztrófaturizmus is, mert az emberek képesek még fizetni is azért, hogy a saját szemükkel is lássák, mennyivel szerencsésebbek is ők, mint azok, akik elszenvedték a traumát. Erős ez a késztetés, hogy így nyugtatgassuk magunkat, hogy egyfajta lelki vállonveregetésben részesítsük magunkat, milyen jó dolgunk is van. Csak az a baj ezzel, hogy mindezt szájtátva tesszük.

Nem véletlen, hogy a mentősöket, orvosokat, tűzoltókat, rendőröket, katonákat, stb. hónapokig, sőt évekig trenírozzák arra, hogy ezt a fajta szájtáti gátlást levetkőzzék, és éles helyzetben képesek segíteni.

No már most, ilyen intenzív segítségnyújtásra ritkán van szüksége a mezei ember fiának/lányának, de azért egy bizonyos fokú emberséget nem árt belenevelni. Ha mást nem, legalább annyit, hogy megkérdezze az utcán tébláboló külfölditől, hogy "Can I help you?", vagy esetleg az öreg, sántikáló nénitől, hogy átsegítheti-e az úton, vagy valami hasonló.

Nem kell megváltani a világot. Elég, ha csak kicsit figyelünk a másikra is.