2010. június 24., csütörtök

Megint más...

Megint egy kedves ismerősömről van szó, akiről mindenek előtt azt kell tudni hogy ugyanolyan elkötelezett híve a gyerekeknek és a játéknak, mint jómagam. Ez persze nem is csoda, hiszen már 35(!) éve óvónéni. Támtomné Bors Anikó (egyik) blogján éppen arról kérdezősködik, hogy hogyan tudna még több, jobb segítséget nyújtani az ovisoknak, és szüleinek.

Éppen ezért kérlek szépen, töltsd ki Anikó kérdőívét, és segítsd ezzel a munkáját, hogy aztán ő is segíthessen Neked.

Válaszaidat előre is köszönjük!

Ovis leszek csak azért is: Kérdőív kitöltésére hívlak!: "Kérlek, segíts nekem, hogy Neked is segíthessek!"

2010. június 23., szerda

Életrevaló Gyerek Konferencia - beszámoló 6.

Ígértem a folytatást, hát itt vagyunk - a folytatás meg én is...:)

Még mindig dr. Vekerdy Tamás gyermekkori agressziót taglaló előadásának ismertetésénél tartok, és folytatom az agressziót kiváltó okok, magatartásformák vizsgálatát, feltárását.

A tanár úr a konferencia nyilvánosságát kihasználva újra figyelmeztetett a szabad mozgás biztosításának fontosságára. A szabad mozgás ugyanis élettani szükséglete a gyereknek, és mint ilyen, elengedhetetlenül szükséges az egészséges fejlődéséhez. Ennek legfontosabb élettani okai a következők:

- a gyerek agyának mérete már óvodás korban is csaknem akkora, mint felnőtt korában lesz majd. (Nem véletlen, hogy csecsemőként egészen más fej/törzs testaránnyal jövünk a világra.) Azt is régóta tudjuk, hogy az agy a legnagyobb oxigénfelhasználó szervünk, tehát ha az agy megfelelő fejlődését akarjuk biztosítani, ahhoz meglehetősen sok oxigén kell. A gyermek tüdeje viszont éppen a már említett testarányok miatt messze nem képes nyugalmi állapotban kielégíteni az agynak ezt az oxigénigényét. Milyen lehetősége van tehát egyedül a gyereknek arra, hogy növelje az oxigénfelvételt? Az, hogy emeli a pulzusszámot, és vele élénkíti a vérkeingést, hogy a szaporább légzésszámmal tüdejébe jutó több oxigént el tudja juttatni az agyához. Vagyis az, hogy egy kisgyerek ún. "perpetuum mobile"-ként viselkedik, és le sem lehet állítani, mert fel-alá futkározik, az nem rossz magaviselet, hanem egyszerűen élettani kényszer, ha gondolkodni és fejlődni akar!

- a gyógypedagógusok, logopédusok a megmondhatói, hogy a gyerek mozgásfejlődése, pl. az, hogy a baba kúszik-mászik, vagy kimarad ez a mozgásfejlődési fázis az életéből, mennyire képes befolyásolni a későbbi tanulási, elsősorban olvasási, írási, számolási képességeit. Hiszen az ilyen, már bonyolultabbnak tekinthető mozgásformák járulnak ahhoz, hogy olyan idegi kapcsolatok jöjjenek létre a gyerek agyában, amit a későbbiekben, sok esetben majd csak az iskolában fog használni, legalábbis ott lesz a legszembetűnőbb, ha ezek hiányoznak. Ezek a mozgásformák is csak akkor alakulnak ki, és gyakorlódnak be, ha a gyereknek lehetősége van a szabad mozgásra.

Már csak ez a két élettani, fejlődési ok is elegendő ahhoz, hogy belássuk, milyen fontos szerepe van a gyerek életében a szabad mozgásnak. Mi van akkor, ha ezek mégis hiányoznak? Pl. a számítógépezés, a TV-zés miatt?

A mozgásnak nemcsak baba-, és óvodáskorban van meg ez a fajta jelentősége, hanem a későbbiek során is nagy szerepet játszik abban, hogy a gyerek milyen teljesítményt nyújt - az élet egyéb területein is. Ugye rémlik még, amikor iskolás korunkban osztályfőnöki órán, vagy a védőnő egészségnevelési előadásán azt hallottuk, hogy "A testedzés, a mozgás kiegyensúlyozottá tesz"? Most dekódoljuk ezt az állítást a XXI. század körülményeire alkalmazva!

A már említett élettani igények miatt szükséges mozgás elfojtása a TV-vel, a számítógéppel, vagy csak az egyszerű lustasággal (,ami többnyire a rossz szülői példával is párosul) nem azt jelenti, hogy a gyerek szervezetének erre nincs igénye, csak azt, hogy ez egy idő után már nem tudatosul a gyerekben. Amíg kicsi, hat ökörrel sem lehetne visszatartani attó, hogy akár a szobában ne ugráljon, futkosson, labdázzon, vagy akár a könyvespolcot meg ne mássza. (Saját gyakorlati tapasztalat...:) Később, mikor már az ösztönök kisebb szerepet kapnak a gyerek életében, és jóval nagyobbat a szülői példa(!), már elfojthatja ezeket a természetes igényeket, de attól még a szervezetének szüksége lenne erre. Amit a szervezete jelez is. Többnyire ok nélküli agresszióval. Vagyis az agresszió harmadik rétege a szabad mozgás hiánya.

A TV és a számítógép más vetületükben is szóba kerültek az agresszió kapcsán. Itt szeretném hangsúlyozni a magánvéleményemet: nem akarom mumusnak, ördögtől valónak kikiáltani sem a TV-t, sem a számítógépet! Egyszerűen csak itt is igaz a régi bölcsesség, hogy mindent mértékkel, és maga helyén és idejében.

Visszatérve a TV és a számítógép agressziót kiváltó hatására - nem csak a szabad mozgás elfojtásában lehetnek ugyanis ludasok. Akár a TV, akár a számítógép ugyanis kész képeket, képsorokat nyújt a gyerekeknek, méghozzá olyan sebességgel, és ez a legfőbb probléma vele, hogy a gyereknek nincs ideje arra, hogy elaboráljon, feldolgozzon. A gyerek agya ugyanis képekben gondolkodik. Bár hajlamosak vagyunk tagadni, pedig a mi felnőtt agyunk is hajlamosabb inkább a képeket megjegyezni, feldolgozni, semmint a szavakat, avgy a betűket. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az alternatív pedagógiák, de pl. a gyógypedagógia is szép sikereket érnek el azáltal, hogy képekké fordítható módon tálalják a tananyagot. Ez alól egy kivétel van csak, a szóképes olvasás. Ez azonban a magyar nyelv sajátosságai miatt van így, annak sokkal jobban megfelel a szótagolva történő olvasástanítás.)

A gyereknek éppen ezért nagy szüksége van arra, hogy elengedhesse a fantáziáját pl. mesehallgatás közben, és ő maga alkothasson belső képeket a történetet hallva. Sokszor látni olyan mesehallgató gyereket, akin már látszik, hogy a tekintete már rég nem a mesét olvasó óvónőt, vagy szülőt látja, ő már régen másol jár, mert ekkor alkotja magában a belső képeket. Ő már a saját fantáziája képeit látja, ő már abban a világban jár, elaborálja a saját képeit, és ezáltal a szöveget is. Éppen ezért a jó mese lehetőséget is ad erre a fajta feldolgozási folyamatra, méghozzá a redundanciával, az ismétlődéssel.

Talán nehezen hihető, de a belső képek alkotására való képesség kiteljesítésével a későbbi tanulási folyamatokat alpozzuk meg. Hiszen ezen belső képek, ismétlődések nyomán tanul meg a gyerek összefüggésekben gondolkodni, logikai rendszert, időrendiséget, stb. találni egy adott történetben, ill. a történet különféle mozzanatait a későbbiek során előhívni. Ugye, így már kivehetőbb a párhuzam a mesehallgatás, a belső kép alkotása, és a tanulási folyamatok között?

Ha erre azonban nincs meg a lehetősége a gyereknek, vagyis nem tud saját képeket alkotni, akkor az alkotó energiái, a fantáziája nincs munkára fogva, így ezek a szunnyadó energiák máshol fognak felszínre törni. Vagyis az agresszió negyedik rétegét a szabad játék közbeni belső képek készítésének hiánya jelenti. Éppen ezért kiemelt jelentőségű, hogy a gyerek olvasson, vagyis olvasóvá neveljük a gyereket, mert ezzel teret engedünk még idősebb korban is ezeknek a folyamatoknak. (Nem véletlen, hogy még felnőtteknek is tartanak bibloterápiát, mert még ilyenkor is jót tesz a belső képek alkotása, feldolgozása, segít a későbbi traumák feldolgozásában is.)

Ennyit mára, mivel még nagyon sokat tudnék írni Vekerdy tanár úr előadásáról is, amit egy post terjedelme messze nem bír el. Legközelebb a családi hatásokról, ill. az iskolába lépésről lesz szó.

Más...

Egy kedves netes ismerősöm kitalált valami újat, ami hasznos lehet a családoknak - szülőknek és gyerekeknek egyaránt. Ismerve elhivatottságát a családok ügye iránt biztos vagyok benne, hogy ez is jól fog elsülni.

Ha még azt is tudod, hogy ő Borbényiné Nóra, a www.csaladiprogramok.hu oldal tulajdonosa, akkor valószínűleg Te is egyet értesz majd velem.

És hogy mit talált ki már megint? Nézd meg az előzetest!

2010. június 11., péntek

Életrevaló Gyerek Konferencia - beszámoló 5.

Ígéretemhez híven folytatom az Életrevaló Gyerek Konferenciáról szóló beszámolómat, ezúttal dr. Vekerdy Tamás: Agresszió és kényes helyzetek az óvodában és az iskolában című előadásával.



Vekerdy tanár úr a gyerekkori agresszió megértéséhez először is az agresszió rétegeit kezdte el felvázolni számunkra. A kudarcok kövezik ki alapvetően az agresszióhoz vezető utat, ezért nagyon kell vigyázni arra, hogy milyenféle kudarcoknak tesszük ki a gyereket. A kudarcok természetes kísérői az életnek, meg kell szoknia, hogy így működik a világ, sőt képesnek lennie arra is, hogy tanuljon ezekből. Az viszont korántsem mindegy, hogy ezeket a kudarcokat a próbálkozások közben éli meg a gyerek, vagy egyszerűen csak lényének el nem fogadása miatt kényszerül szembenézni velük.

Vekerdy tanár úr éppen ennek mentén kezdte el a kudarcrétegek ábrázolását: a legnagyobb, és kivédhetetlen kudarc a gyerek számára ugyanis az, amikor a gyerek még világra sem jött, de már elvárásokat támasztunk vele szemben. Nem szabad előképekkel fogadnunk a babát, hiszen ez súlyos megsértése az individuumának, az egyéniségének. Ha a baba már eleve úgy érkezik ebbe a világba, hogy nem őt magát szeretik, hanem egy ideált helyette, az frusztráló környezetet teremt a számára. Ha ehelyett egy elfogadó, szeretetteljes, odafigyelő környezet veszi körül a babát, akkor az garantálja számára, hogy kiegyensúlyozott legyen a fejlődése. Persze ezen felül is érik majd frusztrációk és kudarcok a gyereket, de az otthoni szeretetteljes és feltétel nélküli elfogadás olyan érzelmi hátországot teremt neki, amely segít neki az összes más kudarcot kezelni, feldolgozni. Ezzel szemben az ideál túlhangsúlyozása, a gyerek egyéniségét mellőző elvárások támasztása olyan mélyen gyökerező kudarcélményt jelent a gyereknek, ami idővel bizonyosan agresszióban csúcsosodik ki.

A gyermek fejlődésének vonalán továbbhaladva ismerkedhettünk meg a "kompetens csecsemő" fogalmával is. A csecsemők ugyanis sokkal több mindent tudnak felfogni és értelmezni is (bizonyos szintig) az őket körülvevő világból, mint ahogyan azt korábban feltételezték. Ráadásul mindezekre a környezeti ingerekre, hatásokra kompetens módon képesek is reagálni. Hiszen már a baba sírása sem ugyanolyan, ha magányos és Anyu után sír, mint hogyha éhes, vagy álmos, vagy a hasa fáj. Ezekre a megnyilvánulásaira azonban nekünk kell kompetensen reagálni, azaz fel kell tudnunk ismerni, hogy most foglalkozzunk vele, szoptassuk meg, ringassuk el, vagy simogassuk a hasát. Ugyanígy a baba a mi hangulatainkra, arckifejezéseinkre is tud reagálni, vagyis egy ilyen "közlési helyzetben" felismeri, hogy jókedvünkben vagyunk, vagy éppen szétvet a méreg, s ő maga is ennek megfelelően viselkedik: visszamosolyog, vagy pedig ijedten sírni kezd.

Ha jobban megnézzük, ez nem más, mint a baba-felnőtt között folyó kétirányú kommunikáció. Már ebben az életkorban is szüksége van a picinek arra, hogy a közlések kétirányúak legyenek. Biztosan mindenki fel tud idézni magában egy-egy olyan képet, amikor ő maga, vagy az Apuka kétségbe esve próbál rájönni, miért is üvölt a gyerek. Már mindent kipróbált, megetette, megitatta, pelenkát cserélt alatta, hasra fektette, hátára fordította, stb., de a gyerek egyre kétségbeesettebben sír, érezni rajta, hogy egyre jobban frusztrálódik. Egyszerűen azért, mert nem működik a kétirányú kommunikáció, azaz nem értik meg a felnőttek, hogy ő, a baba azért üvölt már legalább fél órája, mert a rugdalózó címkéje már teljesen kidörzsölte az érzékeny bőrét a nyakánál...

A kétirányú kommunikáció a gyerek számára nem csak babakorában, később is azt jelenti majd, hogy figyelmet kap, hogy a szeretett személy figyel rá. Alapvetően szükséges ebben a szituációban, hogy értsük is, mit akar a gyerek. Ennek tipikus példája Vekerdy tanár úr szerint az az Anyuka, aki az oviból éppen elhozza a gyereket, és a szakkönyvek szerint is ajánlott módon elkezdi faggatni a gyereket:

- Mesélj, mi volt ma az oviban?

És mi erre a válasz?

- Semmi!

Az Anyuka azonban jó szülő akar lenni, így nem elégszik meg a gyerek elutasításával, hanem tovább faggatózik, nehogy a gyerek azt higgye, az anyját nem is érdekli, mi történt vele. Erre persze egyre kurtább és dacosabb "Semmik" lesznek a válaszok, végül a gyerek egészen begubózik, vagy netán még kiabál is, és közli, hogy "hagyjál békén!", netán még hisztizni is elkezd... kész is az agresszív megnyilvánulás.

Anyuka ugyanis nem ismerte fel az első "Semmi"-nél, hogy a gyerek, aki egész nap azt várta, hogy Anyu végre érte jöjjön, és elvigye, most a kérdéseivel vissza akarja őt rángatni az oviba, pedig örül, hogy végre megszabadult onnan. Tehát való igaz, kell, hogy egy szülő érdeklődést mutasson a gyereke iránt, de csak akkor, ha az azt igényli, ill. abban a formában igényli! Itt a kisgyerek valószínűleg jobban örült volna, ha Anyuka inkább vele együtt játszik egyet, vagy közösen sétálnak, és úgy beszélgetnek mindarról, ami a gyereket éppen akkor érdekli.

Az agresszió második "támadáspontja" tehát a figyelmet érzékeltető kétirányú kommunikáció hiánya. Ha ugyanis a gyerek nem kapja meg saját maga kifejezésének ezt a lehetőségét, ill. általa a figyelmünket, az menthetetlenül agressziót vált ki belőle.

A következő postban folytatom az agressziót kiváltó okok, magatartásformák feltárását. Szó lesz a testmozgásról, a szabad játékról, a család szerkezetének átstrukturálódásáról, az iskolába lépésről, ill. a szülők állapotairól is.

2010. június 8., kedd

Életrevaló Gyerek Konferencia - beszámoló 4.

Kedves Mindenki!

Először is szeretnék mindenkitől elnézést kérni, hogy egy hét szünet után jelentkezem csak. A "hiányzás" oka nem más, mint az egészség, ill. annak megromlása: először a picuré, aztán az enyém. Most már azonban harcra kész vagyok, úgyhogy igyekszem pótolni a lemaradást.

Adós vagyok még tehát dr. Ranschburg Jenő előadásának utolsó részletével. Alapvetően a kapcsolati krízisek és azok gyerekekre gyakorolt hatásairól folyt a szó eddig, amelynek során tettünk némi kitérőt a pszichopátia felé is - bár mint láthattuk, a kitérő nem is volt olyan nagy, hiszen szervesen kapcsolódott az eredeti témához.

Éppen a pszichopata jellemzőket mutató gyerek tulajdonságai kellenek, hogy a leginkább arra intsenek minden szülőt, hogy Ranschburg dr. szavaival élve - a nevelés legfontosabb feladata az kell, hogy legyen, hogy a gyerek megértse, hogy ő csak része a világnak, nem ő maga a világ. Azaz tessék empátiára nevelni, szoktatni a gyermeket, hogy idővel meg tudja magát különböztetni a világtól, sőt a világot több különálló egység rendszereként legyen majd képes felnőttként szemlélni. Ez a szülői útravaló teszi majd képessé 6 éves kora táján a gyermeket arra, hogy tartós barátságokat kössön, mert ekkorra alakul ki benne a kölcsönösség, és a mélyebb motivációk.

Szintén erre a korra tehető annak a sajátos gondolkodásmódnak az elsajátítása is, amit leginkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy "Te azt hiszed, hogy én azt hiszem, hogy Te azt hiszed..." Ez szintén az empátiában gyökeredzik, és annak a képességét jelenti, hogy a gyerek tud a másik fejével gondolkodni, bele tud helyezkedni a másik helyzetébe. Dr. Ranschburg Jenő nagyjából 8 éves korra tette annak a határát, hogy a gyermek személyiségét formálni lehessen. Tehát ez az az életkor, ameddig még jó esélyünk van arra, hogy az empátiát mint nélkülözhetetlen társas készséget megismertesük a gyerekkel.

Ez felvet azonban egy másik nevelési problémát is: a bizalom kérdését. Az empátia, a másik helyzete, érzelmei iránti fogékonyság feltételezi azt is, hogy a gyereknek bizonyos fokú bizalmat kell éreznie a másik iránt. Éppen ezért az empátiára neveléshez hozzátartozik az is, hogy nem szabad bizalmatlanságra nevelni a gyerekeket. A tanár úr ezt a momentumot nevezte a gyereknevelés kockázatának, hiszen a bizalmat akár ki is használhatják mások, ez okozhat sérüléseket is, de egészséges lelkű gyerek ezekből tanul, és nem összeroppan tőlük.



Kérdésekre válaszolva Ranschburg dr. előadása lényegét, és a szülőknek szánt legfőbb üzentét a következőkben foglalta össze:

válás után -

1. a szülők feltétlenül maradjanak emberi kapcsolatban, kommunikáljanak egymással, működjenek együtt. Ez ugyanis a gyerek elemi érdeke.

2. mindkét szülő maradjon a gyermek életének a része. Ez szintén a gyerek érdeke. Egyik szülőnek sincs joga ahhoz, hogy a másik szülőjétől megfossza a gyereket, mert a gyereknek mindkettejükre szüksége van. Bár a magyar ítélkezési gyakorlat a lehető legritkábban alkalmazza, a magyar jogban is létezik az angolszász jogban ismert intézmény, az ún. joint custody, azaz a közös felügyeleti jog. Ez valós megosztását jelenti a gyerek felügyeletének, ill. szó szerint nyer értelmet az a kitétel is, amely szerint mindkét szülő a gyermek életének része marad. Persze ehhez elengedhetetlen az 1. pontban már említett együttműködés és kommunikáció. Ehhez nyilvánvalóan szükséges, hogy a két szülő ne költözzön messze egymástól, mert csak így lehet megvalósítani azt, hogy pl. a gyerek két hétig egyik szülőnél lakik, két hétig a másiknál, de közben ugyanabba az óvodába, iskolába jár. Persze ez csak egy lehetőség, a megoldások változatai a szülők lehetőségeire és fantáziájára van bízva. A nézők közül azonnal fel is vetették, hogy eddig az volt az elfogadott álláspont, hogy a gyerek életében az állandóságot kell biztosítani, és ebbe a pl. kéthetenkénti lakásváltoztatás nehezen illeszthető be. Válaszában a tanár úr elmondta, hogy a kétheti ismétlődés is egy idő után állandó ritmussá válik, ill. sokkal nagyobb csapás lenne a gyerek számára bármelyik szülő kivonulása az életéből, mint az, hogy egy ideig az egyiknél, egy ideig pedig a másiknál lakik.

3. nagyon kell figyelni mindkét szülőnek arra, hogy a gyerek mutatja-e az irracionális bűntudat jeleit. A gyerekek ugyanis különösen az első időszakban hajlamosak magukat okolni. Ez az az időszak főleg óvodás korban, különösen a fiúk esetében kritikus, mert ekkor - 3-4 éves kor táján - nagyon feszültté válhat a viszony az apával.

Dr. Ranschburg Jenő előadása sajnos messze nem terjedt ki minden tervezett témára, hiszen olyan sok mindent szeretett volna átadni a szülőknek. Ennek ellenére határozottan az egész konferencia legnagyobb közönségsikere a tanár úr előadása volt.

A következő post dr. Vekerdy Tamás Agresszió és kényes helyzetek az óvodában és az iskolában c. előadása lesz.

2010. június 1., kedd

Ti mit játszottatok gyereknapon?


Kedves Szülők, Anyukák és Apukák, Nagyszülők, Nagynénik, és Nagybácsik!

Közös nagy tapasztalatcserére várok ide minden kedves Olvasót, hogy megossza a nagyérdemű és gyerekszerető közönséggel, mi mindennel lehetett eltölteni ezen az idei, szép gyereknapon az időt úgy, hogy az szórakoztató volt a család minden tagja számára! Biztosan voltatok nagy számban, akik nem csak nézelődtek valahol, hanem aktívan játszottatok is, ezeknek külön örülnék!

Tehát kérek mindenkit, akinek felejthetetlen élményt adott az idei, vagy valamelyik korábbi gyereknap az egész családja számára, vagy valamilyen fenomenális ötlete van/volt a tartalmas és szórakoztató együttlétre, ossza meg velünk!

Jó szórakozást, és szép Gyereknapot jövőre is!

Életrevaló Gyerek Konferencia - beszámoló 3.

Kicsit le vagyok maradva, úgyhogy igyekszem majd rohamtempóban pótolni, amit csak lehet, és elnézést is ezért, de mit lehet tenni, nálunk a gyereknap nemcsak jó időt hozott, hanem egy vírusos torokgyulladást is a kicsinek, és ez némileg visszavetett a teendőimben.



Visszatérve dr. Ranschburg Jenő előadására: ott tartottunk, hogy egy gyerek fejlődésére a legkárosabb az a körülmény, ha hiányzik a szülőből, vagy a nevelőből a gondozói attitűd - vagyis tulajdonképpen az érzelmek.

Azok a szegény gyerekek, akik a korábban taglalt okok miatt nem kapnak emocionális törődést gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra szoknak be az oviba is, hiszen nincs miért toporzékolniuk: az anyuval nincs semmi vesztenivalójuk, hiszen az anya-gyerek kapcsolat, mint olyan nem létezik...

Ezek a gyerekek még 1,5-2 éves koruk után is agresszívek kortárs kapcsolataikban, vagyis a dackorszak lezárultával is indulatosan reagálnak minden társtól jövő ingerre, kezdeményezésre. Ennek oka elsősorban az ún. "tulajdonítási hiba", vagyis az a körülmény, hogy nem tud különbséget tenni a véletlen és a szándékos cselekedetek között, vagyis társai minden tettének szándékosságot tulajdonít. Ez a viselkedési aspektus azért nagyon veszélyes már ebben a korban, mert ha ez így marad, akkor ez tizenévesn "pszichopátiához" vezet. (Azért írom csak idézőjelben, mert bár az ismérvek egyértelműek, a hatályos jogszabályok szerint gyereket nem lehet a pszichopátiával megbélyegezni. Sajnos mire 18 éves lesz a gyerek, addigra meg már késő, hiszen a pszichopátiát eredményesen csak megelőzni lehet, kezelni nem igazán.)

Az óvónőknek óriási szerepük van éppen ezért, hogy már ekkor kiszűrjék azokat a kisgyerekeket, akik mutatják a pszichopátia jeleit. Ezekre a gyerekekre jellemző az, hogy:

- nem szeretnek - hiszen nem is kapott erre példát a szüleitől, de különösen az anyjától, hiszen mint már említettük, a szeretetet tanulni kell!
- nem tanulnak - vagyis nem okulnak a saját hibáikból, hiszen csak magukat szeretik, mivel mást nem tanultak meg szeretni
- nincs bűntudatuk - azaz képtelenek felelősséget vállani magukért, ill. a tetteikért, ezért az ilyen gyerekek tagadnak, a felelősséget másra hárítják.

Ezt a hármas viselkedési együttest nevezi a szakirodalom "pszichopata triásznak", vagyis jól felismerhető viselkedésmintát mutatnak az ilyen gyerekek.

Itt kell megemlíteni az ún. pszichopata bájt is. Annak ellenére, hogy ezek a gyerekek képtelenek normális kapcsolatokat kialakítani, ezért magányosak is, hiszen nincs bennük egy fikarcnyi empátia sem, mégis elemi erővel vágynak a figyelemre, a népszerűségre. Ennek elérése érdekében aztán kifejlesztenek egy sajátos emberismereti technikát: nagyon jól ráéreznek mások gyengéire, és ezt ki is használják - hihetetlen tehetséggel manipulálják a többi embert. Azonban a folyamat öngerjesztő: mivel magányosak, vágynak a népszerűségre, de mivel ezt rossz eszközökkel kívánják elérni, és barátkozni képtelenek, népszerűségük tiszavirág-életű, és újra magányosak lesznek. Ez pedig ismételten agresszióhoz vezethet.

A fentiek miatt tehát nem árt vigyázni az ilyen viselkedést mutató gyerekekkel. Még a tanár úr is fejcsóválva emlegette, hogy bizony, őt is képes volt az orránál fogva vezetni némelyik pszichopata tulajdonságokat mutató gyerek.

Kedves Szülők! Elrettentő tehát a kép, amelyet Ranschburg dr. felvázolt, hogy hová is vezet, ha egy gyerek egy-egy szülői kapcsolati válság miatt nem kapja meg a megfelelő (anyai) szeretetet. Felelősséggel vállaljunk hát nem csak gyermeket, hanem párkapcsolatot is!

A következő postban befejezem a Ranschburg tanár úr előadásával kapcsolatos tudósítást. Annak a bejegyzésnek a fő témája az empátia lesz.